„…ha az udvariasság merőben formainak rémlik is, belül, a mivoltában maga a tartalom, maga a lényeg. A jó szó, melyet még nem valósítottak meg, minden szűz lehetőséget magába zár, és több mint a jó tett, melynek kimenetele kétes, hatása vitás. Általában a szó mindig több mint a tett.”
Így filozofálgat Esti Kornél Kosztolányi Dezső művében. Ma eme briliáns eszmefuttatás mentén haladunk. Fentebb még azt is mondja, mivel igazán jók úgy sem lehetünk, legalább legyünk udvariasak.
Nyugodtan vizsgálhatjuk a gondolatokat mai tapasztalataink alapján, kérem, jelentkezzen, aki még nem találkozott nyakkendős, több diplomás sudribunkóval! Nem hiszem, hogy sokan lesznek. Persze, mielőtt a több diplomások felhördülnének, jelzem, hogy a többségük nem ilyen és azért a műveltség és iskolázottság általában a viselkedésben és a jó modorban is megmutatkozik, ám azért valljuk meg, vannak bőven kivételek. Ha valaki ilyet lát, akkor bizony elgondolkodhat, hogy mit várjon a 8 általánost, mondjuk 3 elsőt és 5 másodikat végzett polgártársaitól? Bizony, nem sokat.
Erre a jelenségre még ráerősít a hazai bugris média, ahol teljesítmény és képesség nélküli emberek lehetnek sztárok, celebek, valami ismeretlen mechanizmus folytán.
A kimondott szó fegyver, ha valakinek mindig rosszat mondunk, vagy ha mi magunk mindig mindent rosszul mondunk, akkor az ige testté lőn, s a rossz megtelepszik az életünkben.
Pedig a jó szó nem kerül semmibe, és miként Esti Kornél mondja, magában hordozza a valódi jónak a lehetőségét is. A szó több, mint a tett, ez is érdekes felvetés, de csak azoknak, akik nem olvasnak bibliát, mert János evangéliuma így kezdődik: Kezdetben vala az ige… Igen, és Isten mondta: Legyen világosság, s lőn. Furcsa lehet, hogy ezeket most ide írom, de csupán szeretnék végig haladni a gondolatmeneten és közben megkeresni azokat az útjelzőket, melynek nyomán kialakulhatott.
Mert bizony a kimondott szó fegyver, ha valakinek mindig rosszat mondunk, vagy ha mi magunk mindig mindent rosszul mondunk, akkor az ige testté lőn, s a rossz megtelepszik az életünkben.
Általában a jó szó sem biztos, hogy rögtön jót hoz, de legalább meghagyja a reményt, hogy a végén minden jóra fordul, és nem kelt felesleges rossz érzéseket.
„Hagyjon már békén, húzzon a pi…ba.” vagy „Ne haragudjon, most tényleg nem érek rá, majd máskor megbeszéljük, kérem, engedjen.” Alapjelentésben nincs különbség, mégis óriási a különbség. A második változatban ott van az Esti által emlegetett lehetséges jó, hogy talán megfontoljuk a másik álláspontját és ott van az a lehetőség is, hogy esetleg valóban tiszteljük a másikat, ez is egy opció csupán, ám az első változat mindkettőt alapból kizárja.
Esti Kornél: „Tudta, hogy keveset segíthetünk egymáson, hogy boldogulásunk érdekében kénytelenek vagyunk ártani másoknak, néha halálosan is, hogy a nagy dolgokban majdnem mindig elkerülhetetlen a könyörtelenség, de épp ezért azt a meggyőződést vallotta, hogy emberiességünk, apostolkodásunk – becsületesen és őszintén – egyedül csak a kis dolgokban nyilatkozhat meg, s a figyelem, az elnézésen és megbocsátáson alapuló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön.”
Szépen és lehetőleg a szépről beszélni, ez akár életprogram is lehet, méghozzá nehéz, kihívásokkal teli program, de higgyük el Kosztolányinak, megéri, ő az élő példa rá, hiszen így, majd száz év távlatából is tőle idézek, a szép szavak és szándékok mesterétől és nem pedig valamely arrogáns, azóta rég elfeledett kortársától.
Jónak lenni nehéz, udvariasnak lenni se könnyű, de talán egy kicsivel könnyebben elérhető, mondhatnánk, a felemelkedéshez vezető első lépcső.