Néha az a baj, hogy nincs miről írni, néha meg az, hogy sok minden van az ember fejében és ilyenkor nem könnyű választani a témák közül. Most éppen a bőség zavarával küzdök. A politika manapság annyira rágörcsölt a választásokra, s ezzel saját fontosságára, hogy erről írva, akár az egész hetet egyedül be tudnám tölteni itt, a blog rovatban. Ám mivel tudvalevő, hogy mostanában Kosztolányit olvasok, és neki, mint a többi klasszikusnak általában, nincs jó véleménye a politikáról, ezért a mestert tisztelve most inkább tartózkodom a kampánycsörték ekézésétől.
Írhatnék éppen új olvasó naplót is, hiszen ilyet már régen írtam és volna is kedvem, hogy valamelyik kedvencemhez, most éppen Kosztolányihoz kedvet csináljak, de inkább erről is lemondok.
Aztán írhatnék még a szakadó esőről. Az esőt mindig szerettem, talán ezért is segített nekem édesapám temetésén sírni, együtt sírt velem az ég, jó téma lehetne ez is. Jó lenne, tehát ezt is elvetem.
Na meg írhatnék arról is, miért jó, hogy vége a dalnak, mert, hogy jó, az bizonyos. Még engem, aki nem néztem is, örömmel tölt el, képzelem, akik nézték, mennyire örülnek. Az örömről írni mindig felemelő, ám most nem teszem.
Nem sorolom fel összes ötletemet, a lényeg, hogy miként a keleti bölcsek ajánlják, kiüresítettem elmémet, lemondtam a kézenfekvő lehetőségekről. Ilyenkor tíz, tizenöt percnyi üresség után jól esik egy pohár zöld tea. Mert miként a kávé a szenvedély itala, a tea a megnyugvásé és a távolba révedő tekinteté.
A csésze üres, akár az elmém és a szívem. Az eső elállt. Akár elégedettséget is érezhetnék, de minek, nem kell folyton érezni valamit.
Raktam bele mézet is, természetesen akácmézet, ki tudja, meddig tehetem még. Erről is írhattam volna, de minek.
Itt vagyok hát a tökéletes mű küszöbén, leírtam kétszázhatvan szót és még nem írtam semmit. Lin-csi, ha élne, büszke lenne rám.
Lassan kortyolom a teát és a hivatalos beszélőkre gondolok. Azokat szánom, akiknek a hivatásuk folytán muszáj folyamatosan úgy tenni, mintha lenne mondanivalójuk. Néha, kicsit figyelve őket, nem tudom, melyik változatuk a jobb, aki elhiszi, hogy tényleg mond valamit, vagy aki beletörődik, hogy csak a gyomra hűl és szavai csupán a levegőben és a dobhártyákon keltenek hullámokat.
Amikor mézet teszünk a zöld teába, nagyon kell figyelni, mert ha elsokalljuk, akkor búcsút mondhatunk a fanyar íznek, vagyis a tea lényegét tesszük tönkre. Most jól sikerült, persze ebben az akácméz is segített, mert annak is van némi fanyarsága. Mondhatnám, tökéletes lett, de nem mondom, mert tudom, hogy olyan nem létezik, csak a kevésbé tökéletlennek vannak fokozatai.
A csésze üres, akár az elmém és a szívem. Az eső elállt. Akár elégedettséget is érezhetnék, de minek, nem kell folyton érezni valamit. Elég az is néha, ha tudjuk, megtehetnénk, miként Karádi énekelte, „mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet”. Ennél már csak az a jobb, amit megadna az élet, de te nem veszed el, mert tudod, ha akarod, ha nem, már a tied.
Így van ez, kedves olvasóm, én nem írtam blogot, te pedig – miközben idáig jutottál – nem olvastad el. Miként Maugli mondaná: egy vérből, illetve egy szándékkal vagyunk te meg én, nem akarunk többet, a zöld tea ízénél, az eső kopogásánál és a hiábavalóságok elutasításánál. Mauglinál maradva, most lettél ember, de azért ne szégyelld magad.