A nyarat a múltkor sikeresen elbúcsúztattam, mennie kellett, mert jött az ősz. A színesedő levelek évszaka. A hűvös reggelek, a néha napsütéses, néha esős nappalok ideje. Az őszt sokan az elmúlás hónapjának tartják, pedig inkább az újrakezdés ideje. Ilyenkor kezdődik az iskola, indulnak a különböző bajnokságok, a nyári lazítás után újra felpörög minden.
Úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy ezen az éghajlaton élek, és így évről évre megtapasztalhatom a nagy körforgást. Az őszben nekem az a legszebb, ahogy megváltoznak a fények, mindennek más színe lesz, nem csak a leveleknek. Néha köd van, néha pedig az egyre ferdébben eső fényben olyan közelinek látszik minden, hogy az embernek kedve támad átkiáltani a szomszéd dombra. Aztán persze mégse kiált, az őszi színek közt rejtőzködő csönd értékesebb pár hirtelen támadt szónál.
Sok költőt is megihletett ez a gyönyörű évszak, először biztosan mindenkinek Petőfi ugrik be, „Itt van az ősz…”. Ám nekem ez a pár Jékeli Zoltán sor tetszik a legjobban:
Tudod-e, hogy az igazi nagy szerelmet
az őszi erdőn a legszebb kezdeni?
Nincs nagyobb csók, mint amelynek
váltását ezer halál lesi?
Igen, ebben benne van összefoglalva az ősz lényege, a szépség és az elmúlás, és amiről már beszéltem, a kezdet. Most, hogy ezt ide másoltam, hirtelen elfogyott belőlem a mondanivaló, mint a kiáltás, ami bent szakadt a dombok között.
Nincs mit tenni, ez most ilyen rövid lesz, mint az ősz, s aztán jöhet a hosszú tél.