Nem erről akartam ma írni, de az élet nagy rendező, ezt most is bizonyította. A reggeli kávémhoz híreket szoktam olvasni, így próbálom az élvezetet tompítani, megakadályozni, hogy az élvhajhász életmód csapdájába essek.

Ma reggel azonban hírolvasásra használt elektronikus eszközöm sztrájkba lépett, mondván, ha én nem teszem rá a töltőre, akkor ő nem dolgozik.

Így került a kezembe egy bedobós újság, melyben azt olvasom, hogy a …. (na, hogyan írjam le PC módon), szóval nem fehér bőrű színészek felháborodtak, mert immár másodszor csak fehér (ez nem sérti a PC-t) bőrű színészeket jelöltek az Oscar-díjra.

Az élet a jól megfőzött teákban, az el nem olvasott hírekben, a jól sikerült lazításokban, az izmokat és akaraterőt megmozgató testedzésekben, a jól és örömmel elvégzett munkában, az összetartó családban és még sok minden másban van. Az élet nem több, nem kevesebb, mint naponta szembenézni önmagunkkal, és nem állapítani meg semmit…

Ez igen érdekes felvetés, hiszen ez azt sugallja, hogy a jelölést végzők rasszisták, illetve elfogultak a fehér szereplők irányában. Lehet, de az is lehet, hogy csak nem volt olyan nem fehér, akit érdemesnek tartottak a díjra. Ezt, mivel a dolog azért meglehetősen szubjektív, tehették akár látens rasszista indítékból is, a fene tudja.

Az azonban biztos, hogy igazából ennek az egész szobros dolognak csupán marketing és üzleti szempontból van jelentősége. Abból a szempontból viszont nagy, hiszen vannak népek, akiknek számít, amikor moziba mennek, hogy szobros vagy nem szobros dologra áldoznak két órát az életükből.

A díjak már csak ilyenek, főleg a kiválasztásnál szubjektív elemeket tartalmazó díjak. Még a Nobel-díjat is szokták vitatni, hogy a többiről már ne is beszéljünk.
Az embereknek azonban van egy olyan vágyuk, hogy díjazzák őket és ennek a különböző szakmai egyesületek, állami és önkormányzati szervek, magánszemélyek próbálnak is megfelelni.

Se szeri, se száma immár az elnyerhető díjaknak, amit susztertól az egyetemi oktatóig megkaphat bárki, ha jól lobbizik vagy lobbiznak mellette. 

Ékes példái ennek a nem bortermő vidékeken rendezett borversenyek, amit én magam csak bor-paraolimpiának hívok, ám nem mindenki gondolja így, és lelkesen nevez, vagy kóstol.  

Persze mehetünk a díjranglistán még lejjebb és máris a politikusok nagy kedvencéhez, a főzőversenyhez érkezünk, ahol kétszáz pörköltből kell elfogulatlanul kiválasztani a legjobbat. Politikusaink többnyire erre is képesek, tegyük hozzá, néha csak erre, de látva az emberek díjéhségét ez nem kevés.

Most kicsit megakadtam, hiába, én is csak emberből vagyok, a pörkölt néha megzavar.

Az ilyen állapoton egy jó tea mindig átsegít, csak szerényen persze, ezért japán bancha teát választok. Szép zöldessárga színe van, nem tudom, egy teaversenyen nyerne-e, ha van ilyen, de nekem jól esik. Kortyolgatom és végig olvasom, amit eddig írtam.

Csupa ostobaságról sikerül csacsognom. Ezek a dolgok csak a virtuális valóságban léteznek. Hogy Kunderát idézzem, az élet máshol van.
Az élet a jól megfőzött teákban, az el nem olvasott hírekben, a jól sikerült lazításokban, az izmokat és akaraterőt megmozgató testedzésekben, a jól és örömmel elvégzett munkában, az összetartó családban és még sok minden másban van. Az élet nem több, nem kevesebb, mint naponta szembenézni önmagunkkal, és nem állapítani meg semmit, mert minden nap ugyanolyan, és minden nap más, mint ahogy mi is együtt változunk ezekkel az egyformán változatos napokkal.

Sokféle díjat kaphat az ember, néha egy mosoly is lehet díj, és sokszor – akár csak a nagy díjakat – úgy is megkaphatjuk, hogy meg sem érdemeltük.
Így voltam én ezzel a mai teával, bár az írásommal nem érdemeltem ki, mégis megkaptam, és ezen az a tény sem változtat, hogy Önmagamnak adtam.

Íme, egy újonnan alapított, vállaltan szubjektív és elfogult díj alapításának rövid története. A Nyári féle nagy tea díjat az kaphatja, akit Nyári Lászlónak hívnak, lakik itt és itt, tette vagy éppen nem tette ezt és ezt.

Lenyelem az utolsó kortyot, a díj elfogyott, de az élmény, a díjazottság érzete maga, megfizethetetlen.