Bármiről írhatnék. Az elmúlt napok, hetek szinte hemzsegtek az megírni-valóktól, a választási vergődésen át, egészen a rendkívüli májusi időjárásig, vagy éppen a devizahiteleseknek felvillantott újabb reménysugárig, írhatnék bármit.

Ez erősen elgondolkodtat, ez a sok bármi, szinte már inkább csak semmi, nem is pazarolom rá az időmet. Még egy hosszú élet is túl rövid ahhoz, hogy holmi bármikre pazaroljuk.

Inkább nézzünk egy cím által feltehető választ. Olvashatunk-e bármit, vagy vannak kerülendő és vannak üdvözlendő olvasmányok? A magam álláspontja az, hogy bizony bár ajánlható olvasmányok bizonyosan vannak, kerülendők már kevésbé, illetve egyáltalán nincsenek. Már szinte hallom, amint az olvasó vérmérséklete, ideológiai beállítottsága és műveltsége szerint sorolni kezdi a tiltott, vagy nem ajánlott írásokat.

Ám erre azt mondom, minden emberi gondolat, iromány, akár a legsilányabbnak nyilvánított is alkalmas arra, hogy gondolkodásra, az olvasottak tovább gondolására késztesse az olvasót, és itt a lényeg, nem az a fontos, mit olvastunk, hanem az, mit szűrtünk le belőle. A bennünk létrejövő végeredmény a lényeg és egy jónak gondolt mű is hozhat rossz végeredményt az olvasóban, miként egy rossznak gondolt is hozhat jót. Ha jól olvasunk, nincs fölöslegesen elolvasott könyv és nincs pocsékba ment idő. Mert lehet, hogy egy éppen klinikai esetnek minősíthető agymenés indít el bennünk egy olyan folyamatot, melynek végén valami jó költözik az életünkbe.

Ez valóban csak rajtunk múlik. A világ s benne az emberi lét nagy rejtélye nem fejthető ugyan meg, illetve bizonyosan több megfejtése is van, ám e rejtvényt kutatni, s közben a mások gondolatain átbukdácsolva újra és újra hozzátenni, elvenni a megfejtésből, a legjobb és mindenképpen a legemberibb szórakozás.

Én már apró gyerekként megismerkedtem az olvasás izgalmával. A Sicc kalandjait feldolgozó sorozat adta az alapját olvasni tudásomnak. Aztán igen hamar rájöttem, hogy kis falunkban is van könyvtár, be is iratkoztam, s neki fogtam a nagy kalandnak. A bevezető sor első polcához mentem, a betűrend szerint Csingiz Ajtmatov volt az első, levettem hát A versenyló halálát. A könyvtáros néni mondta ugyan, hogy túl kicsi vagyok hozzá, ám én nem engedtem, s ő, talán, hogy ne veszítsen el egy leendő lelkes olvasót, inkább belenyugodott, hogy nem a meglehetősen rövid gyerekkönyvek polcáról választok.

Így haladtam szépen sorban a nem túl nagy és mai szemmel nézve kissé egyoldalú választékon átrágva magamat egészen Zoscsenko Verekedni nem szabad című könyvéig. Aztán kezdtem elölről, ha jól emlékszem, nyolcadikig két kör fért bele az időbe, aminek az volt az egyik oka, hogy némely könyvet azonnal újraolvastam, vagy mert nagyon tetszett, vagy mert annyira nem értettem, hogy úgy éreztem, ismételni kell.

A középiskola aztán új távlatokat nyitott. A megyei könyvtár már egy más világ volt, választékát, méreteit tekintve a kezdeti módszer elvetését követelte meg. Ott fejlesztettem ki azóta már könyvvásárlási módszerré is nemesedett technikámat, miszerint egy ismeretlen könyvnél bele kell olvasni az 5., a 9., a 17., az 51., a 118. és végül hátulról a 6. oldalba, s az így szerzett benyomások alapján dönteni az olvasásról vagy nem olvasásról. Ez a módszer nálam szinte hibátlanul működik, lehet, kell hozzá az A-tól Z-ig terjedő beavatás is, de mondhatom, ezzel a módszerrel jutottam el jó néhány kevésbé ismert szerző remekművéhez. Ha-jin Várakozásától egészen Sepulveda Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott című regényéig.

Ennek a könyvtől-könyvig vezető Odüsszeiának a révén értem el a bármiig, a bevezető gondolatig, miszerint bármi jó lehet, ha ki akarunk lépni a mindennapok lélekromboló történéseiből, ha újra akarjuk teremteni napról napra a bennünk lakó embert, az embert, aki több beszélő szerszámnál, biorobotnál, az embert, aki képes lehet valami másra is a létfenntartáson túl.

Olvashattok bármit, vagy bármi mást, mehettek bárhová vagy maradhattok bárhol, előbb-utóbb úgy is kipiszkál belőletek valamit az idő, ha mást nem, hát csupán egy leheletnyi reményt, hogy mégis éltek.