Eszméletvesztés

 

Vasárnap délutáni szieszta, ilyenkor néha kezembe veszem a távirányítót, amit általában rövid időn belül megbánok. Mostanság, hogy az angol liga pihen, délután igazából felesleges mozdulat ez.

Mindegy, az egyik magyar kereskedelmi adón éppen autós műsor megy, két magát jópofának gondoló emberszabású próbálgat egy autót. Az egyik elsüti a végletesnek szánt véleményt, miszerint ez egy eszméletlenül jó autó.

Nietzsche

Nietzsche…

Rossz szokásom, hogy néha bizonyos mondatokon, kifejezéseken elgondolkodom, polemizálok kicsit, szóval olyasmit teszek, amit Nietzsche nem ajánl. Szerinte a bölcs ember nem gondolkodik olyan dolgokon, amiken nem kell, ilyesmire nem pazarolja az idejét. Én sajnos ennyire nem vagyok okos, próbálom elképzelni hát, hogy egy eszméletlen embernek milyen autó lehet jó, és arra jutok, hogy egyrészt bármilyen, másrészt egy eszméletlen embernek leginkább egy mentőautó jó.

Tudom, persze, hogy tudom, hogy az eszméletlennek van egy ilyen jelentése is, annak, hogy mikor és miként keletkezett ez a nyelvhasználat, nincs kedvem utána nézni, a lényeg, hogy szerintem azt mondani, hogy ez egy nagyon jó autó, jobb lenne, de hát kérem, a bulvár világában vagyunk, itt bizony, ha jó valami, az minimum eszméletlen jó és kész. Ezzel elkészül egy polc, ahova mindent felraknak, magyarán ebben a világban elvesznek a fokozatok.

Arra gondolok, ha József Attila eszméletét veszti az Eszmélet írásakor, akkor vajon ugyanilyen eszméletlenül jó vers került volna ki a tolla alól, vagy kevésbé eszmélet vesztett. Most abbahagyom, mert lelki szemeim előtt megjelent Friedrich mester, amint intőn felemeli az ujját, inkább tovább kapcsolok.

Nem járok jobban a konkurens kereskedelmi csatornán sem. Sőt talán még rosszabbul. Fogalmam sincs, hogy egy műsorba hogyan lehet ennyi agyatlan embert összeválogatni, de a végeredmény félelmetes. A szilikonszájú, -mellű szőkétől a birkapásztorbarnáig az anti-intellektualitás olyan mélységeivel ismerkedhetünk meg, amit hosszasan valóban csak eszméletlenül lehet nézni, bár állítólag az eszméletlen ember nem néz sehova, ám ebben, a műsort nézve, nem vagyok biztos.
Piros gomb. Kimegyek az udvarra.

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

József Attila: Eszmélet – részlet

Ideje volna már felébrednünk, és nem hagyni teret a nyúlós senkiknek, akik, mint a ragadós pókfonál, behálózzák az életünket. Akiknek jó, ha azt hisszük, az édes élet oly eszméletlenül jó, mint az az autó, amely a többség számára elérhetetlen marad. Jó lenne egy kis eszmélet, nem csak nekünk, hanem az általunk kiválasztottaknak is, hogy igenis jogunk van világosságban élni, jogunk van tudni, mi és miért történik velünk, akár értünk akár ellenünk, jogunk van, ha már genetikailag annak születtünk, a valóságban is embernek lennünk.

Jogunk van arra, hogy ezek a sorok ránk ne legyenek érvényesek:

Ím itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a múlt szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.

József Attila: Eszmélet – részlet

Eszmélet, ez hiányzik nekünk, eszméletlenül.