Mit tegyen az író ember, ha éppen írnia kellene, de valahová elkódorgott az írhatnékja és csak bámulja némán a billentyűzetet? Sehol egy léha létra, egy elveszett befőző szer, sehol egy kapitális politikai vagy  bulvár szenzáció. Mit tegyen, ha kiül a tópartra és érzi, már a csend sem a régi, vagy már az is annyira régi, hogy észre sem venni, pontosan milyen?

Nos, ilyenkor is sok minden tehető, például írhat az ember egy újabb könyvismertetőt, vagy éppen ekézhet bárkit, vagy bármit, ekézhetne, de most kifejezetten úgy érzi, minek.

Hová forduljon az ember, kérdezte József Attila is, persze kicsit más konstellációban, de hasonlóképpen kissé tanácstalanul. Míg a versét olvastam, arra jutottam, ilyenkor legjobb, ha magamhoz fordulok.

„Nagyon hosszú ideig maradnak összeforrva. Egészen addig, míg hajnal pásztor odébb tereli az esőfelhőket s akolba zárja a csillagokat. Akkor szétválnak.”

Valóban lehetséges, hogy az ilyen mondatok után képes legyen az ember írni a szalicilről, vagy a szódabikarbónáról?

„Mindenütt kövek, homok. A semmi végtelenbe vesző ritmusa. Izzó út mely lerázza magáról tevehajcsárok, kereskedők, rablók, öszvér-emberek, mágusok nyomait. Mirha, arany, tömjén, gyöngy és drágakő föld felett lebegő zarándokútján kiszárad a torok, a szem és fül megcsalva gazdáját önálló életbe kezd.

Sima lejtők melyeket, mint asszonyok titkaik felé hulló csípejét simogatni kezd az ember. Hegy élek melyek hajnallá sebzik az éjt. Vöröslő gránit, vakító gipsz, foglyul ejtett kék algák a fény fűtötte kvarcolvasztóban mesélik millióéves történeteiket.”

Olvasom másutt és az eltékozolt pillanatokra gondolok, az időre, ami bár nincs, mégis naponta foglyul ejt, kvarckristályok rezgéseiből épített átlátszó falú börtönbe zár. Lehetséges ez, hogy mások által kierőszakoskodott kényszerek mentén elvesszen a valódi vándorlás igazi ritmusa?

„Ahogy üldögéltek a stégen az egyre növekvő éjszakai csendben felidézte a dombok közt kanyargó keskeny utak varázsát. Csupán a tó apró zajai zavarták meg ezt az idillt és saját szavaik. Mert beszélgettek, de Hajnal biztos volt benne, hogy holnapra egyikük sem emlékszik majd a mondatokra csak a hangulat marad meg. Szavaik díszletek voltak csupán, akusztikus és intellektuális adalékok melyek arra voltak jók, hogy az éj végtelen szépsége, ne múljon el, ne olvadjon fel nyomtalanul a hajnali párákban.”

Tudnunk kell, hogy nem lehetséges, mert a vándorlásra kapott legnagyobb tér bennünk van. Hiába tekintünk a végtelennek tűnő óceánra, vagy a távoli csillagokra, az óceán területe, a csillagok távolsága kiszámítható, néhány képlettel kézzelfoghatóvá tehető, ám a homlokunk mögött megbúvó rendkívüli terület bejárására egy élet sem elég. Végtelen mennyiségű szoba, utca, tér, megannyi sivatag, őserdő, számtalan óceán.

Az író se lehet más, csak korlátozott lehetőségekkel megáldott révkalauz, aki miközben maga vizein evez, segít másoknak utazni a saját vizein. Mert amikor valaki az író történeteit olvassa, közben a saját verzióit éli át, fejében újraíródik a regény vagy a vers. Ezért olvasható el egy jó könyv sokszor, mert minden olvasás egy új utazás, egy új megismerése ugyanannak.

Lehetne folytatni ezt új idézettekkel, új következtetésekkel keringeni a megfoghatatlan körül, ám 47 sorral feljebb már leszögeztem: nincs mit írnom ma. Erre a semmire futotta ezen az ugyanolyan estén, arra, hogy az olvasó bár azt olvasta, amit az író írt, mégis mást lát a szava mögé, a nyelv ez a tökéletlen, de mégis olyan csodálatos eszköz, csődöt mond, ha a mondanivaló pár szónál többet kíván:

– Esik?
– Igen, esik.

Ha ennél többet szeretnénk mondani ezen az estén, elvesznénk:

„Odakinn elered az eső, pont olyan ütemben dobol a csatornán, mint a megvadult vér Mária dobhártyáján. Esik, és az eső elmos mindent Hajnal úgy érzi, mintha az elmúlt éveit borító máz olvadna bele a csatorna lefolyóba, tűnne el a földmélyi üregekben.”

Nem folytatom tovább, remélem mindenki érzi a 60 sor nyomán felsejlő végtelent.