Szeptember 1.

 

Nyári viharral érkezett az ősz. Talán azért, hogy az idén még nyomatékosabban figyelmeztessen az elmúlásra. Arra, hogy a folyamat nem fordítható vissza. Hiába jön új tavasz, semmi nem olyan lesz, mint egy éve volt. Elhull a virág, eliramlik az élet… szólhatnék a költővel, de nem teszem.
Miden elmúlik egyszer, s ami elmúlt, vissza sose jő. Így van ez rendjén, figyelj hát a most-ra az egyetlen elérhető pillanatra.

madár

Tudom, tudom, ez a most nem látszik mindig jónak, gyakran szeretnénk máshol lenni, mint ahol éppen vagyunk. Ám ez sajnos nem lehetséges, meg kell élni minden pillanatot vagy így, vagy úgy. Van, amikor szembe kell nézni azzal, ami történik, nem tagadni az okokat, bármilyen részünk is van benne és nem tagadni a következményeket, legyenek bármennyire is kellemetlenek. És van, amikor nem lehet ezt tenni, mert nem vagyunk elég erősek hozzá, hogy a meglévő bajt még valami önsanyargató beismeréssel tetézzük. Ezekben a gyenge pillanatokban kell megkeresni az apró fogózkodókat, akár meglátni egy madarat, egy virágot valamit, ami más, ami szép, és örülni a csúnya pillanat szép díszleteinek, mert más örülni való akkor, ott nem marad.

A világ egyfelé forog. Az entrópia folyamata, bevitt energiák nélkül kiszámíthatóan visz a bomlás felé.

Az ég magasában kiáltozva húznak délnek a madarak, míg a nádasok mélyében az itt maradottak hullái csendesen bomlanak a kiegyenlítődés felé. Te nem tehetsz mást, csak némán vársz, füledben a távozók kiáltásával, orrodban az oszladozók szagával érzed, tudod, az óra benned is ketyeg.

A rád mért idő másodperc cseppjei lemossák rólad bőröd üdeségét, záporrá gyorsulva leverik csontjaidról a húst, kimossák csontvázadból a kalciumot, feloldódsz a föld nedveiben, elkeveredsz a szélben.

Mi végre ülsz hát a laboratóriumokban, építesz űrhajót, teleszkóp mankót kíváncsi szemeidnek? Úgysem maradhatsz meg itt. A beleidben bomló állatok többé már nem visítoznak, ami elmúlt, vissza sose jő, bár lehetsz te végzet, de nem fordíthatod meg, ami elkezdődik, mindig véget ér.
Álmaid kihűlnek az időben, mint a vulkánok gyomrából felgőzölgő kövek. Még van néhány alkonyod, pár üde hajnalod, még írhatsz képleteket, számolgathatsz, bár a végeredményt úgyis rég tudod: nincs visszaút. Az elhasznált lapokról nem tűnik el tintád nyomtalan soha.

Nyári viharral érkezett az ősz, a letört ágak helyett újak nőnek, újak és nem ugyanazok lengedeznek majd a jövő évi viharban.

Egyet tehetsz csak, egy rovátkát húzol a képzeletbeli múlt porába, hogy te is voltál, hogy számba vettek valahol valamikor. Azt már nem tudhatod, miféle szél vagy éppen kéz simít el láthatatlanná, de mindig tudd, a nyom, amit hagytál így vagy úgy, ha halványan is, de örökre megmarad.

Post navigation