A ceruza

 

Már régóta fontolgatom, hogy visszatérek a ceruzával való íráshoz.

Régen nem írtam már hosszabb szöveget ceruzával, talán még a húszas éveimben.

Aztán jöttek a különböző golyóstollak, majd a töltőtoll. Egy ideig csak vágott hegyű töltőtollal írtam. Valahogy nagyon jó érzés volt, ahogy a tinta engedelmesen rajzolta az íveket, kunkorokat a papírra.

Kérőbb az írógép következett. Első novelláimat, könyveimet azzal írtam, közben a verseknek maradt a töltőtoll és néha a golyóstoll.

Aztán a hosszabb szövegek átkerültek a számítógépre. A már tényleg hordozható laptopok új dimenziót nyitottak, hiszen bárhol lehetett rögzíteni velük a mondandómat, új, előtte nem ismert szabadságot adtak.

Amikor megérkeztek az okostelefonok, adta magát, hogy a hirtelen felbukkanó versötletek azonnal rögzítésre kerülhessenek és ne süllyedjenek el az emlékezet olykor nagyon is híg mocsarában.

A hét közepén egy írószerboltban jártam, s ha már ott voltam, vettem két radíros végű ceruzát, hozzá ceruzafogót – nem is tudtam, hogy ilyen is van – és egy iskolásfüzetet.
 
Leültem az asztalomhoz és elkezdtem írni ezt a jegyzetet. Különös érzés, ahogy a grafit siklik a papíron, sokkal könnyedebb, mint a golyóstoll vagy a töltőtoll. A grafitszemcsék felkenődnek a papírra és nyomukban megjelennek a gondolataim, persze minden más eszközzel ez történik, de egyikkel sem ilyen természetes, legalább is én így érzem.

Lehet persze, hogy mások is így vannak ezzel, tudomásom szerint nagyon sok író még ma is ceruzával írja a regényeit. 

Esterházy Péter odáig elment, hogy Ottlik Géza 70. születésnapjára egyetlen, 57×77 centiméteres rajzlapra lemásolta az Iskola a határon című regényét. A munka 446 oldal átírása összesen 250 napig tartott. 

Én magam azért ilyesmiben nem gondolkodom, de a ceruza visszakerül az eszköztáramba, jegyzeteket, verseket, rövidebb írásokat ezután, lehetőség szerint ily’ módon hozok létre. A regényíráshoz azonban továbbra is a laptopot használom, változó helyszíneken, de ugyanabba a távoli könyvtárba írva.

Kedves olvasóimnak ma nem volt jó napjuk, csak a ceruzával való kapcsolatom újraéledéséről olvashattak. Pedig másról is szól ez, több mindenről, minthogy éppen mivel és miről írok. 

Szól egyrészt arról, hogy vannak eszközök, amik bizonyos szempontból soha nem lesznek meghaladhatók, ilyen dolog a ceruza is. Nem véletlen, hogy a gyártók különböző prémium eszközeik kapcsán próbálják a képernyőre kézzel írás, rajzolás lehetőségét biztosítani, ez persze csak pótlék lehet, az igazi ceruzát csak egy másik ceruzával lehet behelyettesíteni. 

Szól aztán arról is, hogy ugyan nem szabad beleragadni a múltból eredeztethető szokásainkba, ám nem árt néha, ha az állandó változásban új viszonyrendszerbe helyezve visszahozzuk a régi énünk, életünk egy darabját.  Mert változni kell, ez az élet rendje, de nem árt, ha – mint a tánciskolában az új lépések betanulásakor – mindig van egy kályha, ahonnan elindulhatunk.

Grafitszemcsék a papíron, új kirándulás egy régi erdőben, ahol pár fa már kidőlt azóta, hogy arra jártunk és pár csemete már ifjú fává erősödött, ám az emlékek nyomán újra éledő régi érzések az új ingerekkel keveredve létrehoznak egy másik, ám valamiért mégis ugyanolyan erdőt, egy helyet, ahova aztán egyre gyakrabban visszajárunk.

Post navigation