Éppen 215 napja írtam egy blogot az álmos tavaszról. Jelesül arról, hogy az óraállítás egy órányit elcsal az életünkből, és arról próbáltam elmélkedni, hogy vajon mi végre ez az évenkénti két idő mizéria. Arra jutottam, hogy haszna nem sok, legalábbis az átlag polgárra nézve. Arra persze elegendő, hogy az erre érzékenyebbek néhány napját megnehezítse.

Most a szlogenek szerint visszakapjuk azt az elveszett órát, ami persze szlogennek jó, valóságnak kevés. Nem kapjuk vissza, mert el sem veszett, csupán illúzió az egész. Valakik, valamiért már jó ideje játszanak velünk, órát, árfolyamokat, s ki tudja, mi mindent még, állogatnak. Megtehetik, az egyenlők közt egyenlőbbeknek, a disznóknak mindent szabad. Már Orwell is jól tudta ezt.

215 nap, miként Rimbaud mondta volt: Egy évad a pokolban, s pár nap a mennyben, mondom én. Mert történt velem jó is, rossz is ebben az időszakban. A jót megköszöntem és próbáltam legalább utólag kiérdemelni, a rosszat elfogadtam és próbáltam tanulni belőle.

Most itt ülök és akár gondolhatnám azt is, hogy a visszakapott bónusz időben írom e sorokat. Gondolhatnám, de nem gondolom, mert a fejemben ketyegő fura óra, nem tekergethető, a központi jelre sem áll át egy pillanat alatt. Néhány hétig most öt helyett négykor ébredek majd, lesz időm szidni az állítgatókat, csak kedvem nem lesz hozzá.

Egy óra ide vagy oda majdnem lényegtelen. Korunk emberének kevés az a 24 óra, ami egy napba belefér. 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás, énekli a nemzet csótánya, és ő is, mi is tudjuk, csalás az egész.

A 8 óra munka, ha egy perccel se több, akkor is minimum 10, készülődéssel utazással együtt, ha bejön még egy kis plusz, pillanatok alatt 12-nél tartunk. 6 óra pihenés, 6 óra szórakozás, ezt is meg kellene beszélni, mert a 6 óra szórakozásból is lecsíphetünk, házimunkára, bevásárlásra, kerti munkára, vagy éppen másodállásra.

Nem ragozom tovább, a lényeg, hogy van egy kialvatlan rosszkedvű ország, kinek polgárai loholnak az eltűnt idő nyomában, loholnak, de tudják, el sose érhetik. Az idő mindig kicsúszik a markukból, a képlet nem, hogy nem megoldható, de fel sem írható.

A széttöredezett valóságban valami végzet sodorja a többséget a következő pillanat felé, legyen az jó vagy rossz. Ezért lehetnének szerencsések azok, akiknek a munkája egyben a szórakozása is. Ám láthatólag ők sem boldogok, ők is üldözik, sőt a többieknél veszettebbül üldözik a befoghatatlan időt.

Ha egyszer lesz türelmed végignézni, míg egy csiga átmászik előtted a járdán, akkor már közelebb jutsz az időhöz. Ha többször megteszed ezt vagy valami hasonlót, egyszer csak markodban tartod az időt, pedig azokban a pillanatokban nem is üldözted. Akkor, ott a város zaja mögött figyelő csendben átlényegülsz, te leszel az idő ura, de csakis a saját idődé, a többiekére nem lehetsz hatással, és nem is kell hatással lenned. Elégedj meg a neked kiszabottal és élj benne úgy, mintha örökké tartana.

Mert örökké tart, még akkor is, ha álmos hajnalokon néha ezt másként érzed.