Na, nem a nagy csapat, csupán az ősz. Nagy csapatok mifelénk mostanában, kivéve persze néhány sportot, de azoktól most eltekintek, nincsenek. Olyanokra gondolok, amelyek képesek együtt, intellektuális és fizikai képességeiket összefogva valami nagyot létrehozni. 

Az ősz viszont mifelénk most is gyönyörű. Reggel kint a kertben más fények súrolják a még zöld lombokat és emelik ki a már sárgulókat. Elsőként mindig a szivarfa adja meg magát a részleges elmúlásnak. Hatalmas leveleivel tele van a tó. Mit tehetnék? Lehalászom. 

Míg a tavirózsa leveleit kerülgetve szedegetem a szivarfaleveleket, azon gondolkodom, mi okozza ezt a szellemi restséget, ezt a már szinte nyomasztó csendet, ami a jelenlegi társadalmi párbeszédet jellemzi. Igen, csendet, mert ami hangos, az csupán néhány magát előtérbe tolni próbáló, vagy az előtérben megmaradni akaró csoport elszomorító ricsajozása. 

Miért van az, hogy szinte semmilyen fronton nincsenek mifelénk valódi teljesítmények? Mintha az amerikai szeszcsempész és aranyásó idők ismétlődnének, némi magyaros ízekkel. Igen, mifelénk a vállalkozói siker egyik legfontosabb összetevője a gátlástalanság, a kisemberek, a konkurencia és az állam trükkös kifosztásának művészete. 

A szellemi és művészeti élet pedig tele van hazugokkal, olyanokkal, akik hajlandók valakinek hazudni valakiket, hogy ők is valakinek hazudják őket, aztán szépen megünneplik egymást, körbe adva a díjakat.  

Mindezek ismeretében nem mondhatnám, hogy túlzottan nagy igény lenne az igazságra, bár Nietzsche szerint: „Az igazság hasznavehetetlen fikció csupán.” Így akár lehetünk a tízmillió filozófus országa is. Legalábbis abban az értelemben, hogy mindenki hasznavehetetlen fikciónak tekinti csupán a másik igazságát. 

Igazság tehát, mint olyan, nem létezik, viszont az igazságtalanságok tort ülnek mindennapjainkon. Ez az állítás persze paradoxon, hiszen hogyan lehetne megállapítani valamiről, hogy igazságtalan, ha az igazság, mint olyan, sem állapítható meg. Ám mégis így van, szinte nincs olyan ember, akivel ne történt volna még több kisebb vagy nagyobb igazságtalanság, amit aztán bőszen hordoz magával.  

Az igazságtalanság mítoszát újra és újra teremtve élik a tömegek életüket, és sajnálatos módon az elitjük is nagyrészt ezt teszi. Így nem kell szembenézni a valósággal, nem kell gondolkodni, nem kell a dolgok mögé látni. Elég annyi, hogy kifosztott a bank a devizahitellel, kirúgott a főnököm, mert irigyelte az eszemet, elhagyott a párom, mert az a másik telebeszélte a fejét, és így tovább végeláthatatlanul. 

Pedig elég lenne, ha az egyik szobából, történetből a másikba átlépve megpihennénk a pillanat küszöbén, már nem ott és még nem itt, és megfogadnánk, hogy amikor becsukjuk magunk mögött az ajtót, akkor a másik szobában, történetben hagyjuk a rosszat és nem cipeljük magunkkal a következőbe. 

Mint ahogyan nem visszük magunkkal a mások véleményét, előre megfogalmazott ítéletét, nem hagyjuk, hogy minden újra ugyanúgy történjen. 

Egy átlagos hosszúságú életben nagyon sok ilyen küszöb van, melyek közül egy felett megállva is új esélyekkel léphetnénk a következő történetbe, de általában nem állunk meg, az idő, ez az Einstein szerint makacs illúzió tovább sodor bennünket. 

Vannak, akik ösztönösen tudják ezt és elég gátlástalanok ahhoz, hogy gyengeségeinket kihasználják, hogy elhitessék velünk, nem tehetünk mást, mint emlékeink gólyalábain egyensúlyozva imbolygunk a halál felé, ők pedig ezt az imbolygást látva olyat ígérnek, busás haszonért cserébe, amire magunk is képesek lehetnénk, ha fikciók és illúziók helyett meg mernék tapasztalni a valóságot.