Lazítani

 

Mikor ezt hallom, mindig Hofi Géza jut eszembe, amint a lazításról énekel.

Nekem ez a plusz lazítás kicsit nehezen megy, mert bizonyos szempontból születetten laza vagyok. Más nézőpontból viszont végzetesen merev. Miközben szinte bárhol, bármikor képes vagyok a mások által komolyan vett dolgokat körbe vigyorogni, vannak dolgok, amik hihetetlenül zavarnak, ezeken a szufi dhikr, a tibeti jóga és a modern agykontroll együttes alkalmazásával sem vagyok képes túltenni magam.

Mai példa, éppen wellness hétvégén vagyunk, minden jó, a szoba, a szauna, az úszómedence, minden rendben. Aztán vacsora után némi tévézést iktatunk be és a lazaságnak vége. Az egyik adón éppen valami köpcös kopasz bevásárol. Kérdezem életem párjától, ez mitől műsor és kik azok, akiket ez a bevásárlás érdekel, erre annyit mond: próbáljak meg lazítani és ne kössek bele mindenbe. Odébb kapcsolok, a következő adó se jobb, egy láthatóan nem színész nő veszekszik, egy láthatóan nem színész férfivel, s közben próbálnak úgy tenni, mintha színészek lennének. Már megjegyzést sem teszek, csak kapcsolok tovább. Két adón éppen dumaparti megy valami nagyon érdekes dologról, kapcsolok tovább és egy ismerős arc, ez igen.

Tényleg csúcs, hogy sikerült megtalálni Terence Hill legszarabb filmjét.

Mit tehetnék hát, előveszem a laptopot és írni kezdek a lazulásról. Ami persze mindenkinek mást jelent. Nekem például azt, hogy nem próbálom magamat komolyan venni és ebből persze az sül ki, hogy másokat sem veszek mindig komolyan.

Emiatt sajnos időnként akadnak bajok, de szerencsére ezeken hamar túlteszem magam.

Viszont a kollektív ostobaság nagyon zavar, az, hogy tömegek hagyják magukat hülyének nézni, ami még nem is lenne alapjában véve baj, de a világ ily módon ehhez a hozzáálláshoz igazodik. Így azonban egy a normálissal éppen párhuzamos univerzumban élünk és félek, ez a két univerzum még a végtelenben sem fog találkozni. Magyarán esélyünk sincs, hogy valaha lazák lehessünk úgy igazán.

Kénytelenek vagyunk egy olyan országban élni, ahol már legalább egy millióan indultak valamelyik nyekergős tehetségkutatón, ám a Tristram Shandy-t még talán tízezren sem olvasták. Egy olyan országban élünk, ahol választójoga van olyan embereknek, akik két hónapra visszamenőleg nem tudják megjegyezni a közélet történéseit, sőt egy részük nem is akarja.

Olyan világban élünk, ahol egy félreértett bejelentés átrajzolhatja a részvénypiacokat, aztán két nap múlva egy helyesbítés visszarajzolja, és ezt mindenki természetesnek veszi. A kollektív bölcsesség, mint olyan, csupán a párhuzamos univerzumban létezik, ebben a mienkben csupán a kollektív ostobaságra vannak bizonyítékok.

Ez az utolsó mondat végre megvilágosít, a folyamatos, nem szűnő lazaságnak immár nincs akadálya, hiszen a nem találkozó párhuzamosok közötti űrben nincs táptalaja a reménynek, ám nevetni mindig lehet. A kis kopasz kezében bevásárlókosárral igazából viccesebb, de legalább annyira vicces, mint több kilométeres mágneses gyűrűket építeni egy talán nem is létező részecske megtalálására.

Hogyan is van a dalban, kell egy kis áramszünet, hamarosan megkapjuk mindannyian.