Mondatok a kertből – 3. rész

 

Néha kicsit eltévedek. Ezt történt legutóbb is, nem mintha ma másként gondolnám a múlt héten leírtakat, inkább az a helyzet, hogy fölöslegesnek érzem. Magamfajta embernek a közéletre úgysincs kihatása, ahhoz, hogy legyen, olyanná kellene változni, mint azok, akiket időnként kigúnyolok. Ezt pedig nem szeretném, nincs annál jobb, mint elkülönülni, és elvonatkoztatni azoktól az eseményektől, emberektől, amikre, akikre kihatásunk úgysem lehet.

Persze biztosan lesz még, amikor nem tudom megállni és újra nyelvemre veszem az emberiségnek ezt a furcsán összerakott, ám valamitől mégis felszínen maradó fajtáját, de most hagyjuk kicsit a megtévedteket némán, mozdulatlanul állni két intézkedés vagy nyilatkozat között és figyeljünk inkább a jelenre.

Bambuszfotelomból így, írás közben nem látom a tó tükrét, a laptop kitakarja, ám ha a víz felett zöldellő bokorra nézek, pontosan látom az ágakon a tóból visszatükröződő fények változását és abból tudom, mennyire aktívak éppen a halak. A halak, akiknek játékát soha nem lehet megunni, pirosak, fehérek, feketék, és foltosak.

Kisebbek, és nagyobbak. Előbújnak egy-egy pillanatra a tavirózsa levelei közül, vagy gyorsulási versenyt rendeznek a két tavat összekötő csatornában, lubickolnak a vízesés alatt, élvezve az oxigénnel dúsított vizet, vagy ádáz harcot vívnak a pattogatott kukorica-darabokért. Ők láthatóan mindig boldogok. A természetimádatból keletkeztetett mini arborétum központjában ők az állandóság.

A madarak, bár azonos jogú lakói a kertnek, jönnek, mennek. Estéként leszállnak a tópartra és felfrissítik magukat, vagy éppen iszogatnak kicsit a vízesésből, aztán tovább állnak.

Áldott és gyakran áhított pillanatok ezek, vízcsobogás, levélsusogás, öröklétbe fagyott idő. 

Ebből a nézőpontból minden egyszerű és egyértelmű. A nyári szellő nem több, nem kevesebb, mint érzékelhető valóság, csendhez szokott szívem otthona ez és nyughatatlan szellemem induló és érkező pontja. Ahogy nézem a levelek fényét, a mögöttük sejlő árnyék sötétjében nem titkok, hanem fénytől óvott felismerések hűsölnek. Alattuk a fehér köveken a fény csillogó mosolya ösztökél végtelen megnyugvásra, s alattuk a vízben felpirosló halak mozgása az élet dallamát kottázza a vízfelületre.

Talányos talánytalanság, bizonytalan bizonyosság, tőrdöfés a lombok közt toporgó türelmetlen időnek.