A tóparton ülök ismét és élvezem, amint a bambusz szék szalagra függesztett hengerei mint egy külső gerinc hátamat támasztják. Itt most nincs jövő, nincs múlt, csak a most van, a tóban éppen egy hal farka csobban, a vízesésből iszik egy madár. Szomjas a világ, minden esőre vár.
A lombokon a tűnődő fények mintha próbálnának valamit felírni. Valami bölcs gondolatot a csendről, vagy egy idézetet a mindig jelenről. Nem tudom, nem vagyok elég éber, hogy értsem, és nem is alszom, hogy megálmodjam éppen, hagyom hát az értelmét, s csupán nézem.
Lehetne ez a nap tegnap, vagy éppenséggel holnap, a képzelet bárhonnan bárhová ugorhat, de csak majdnem. Mert este most pontosan nem lehetne, nem illene a fények rajzolta rendbe.
Délelőtt van. Már nem reggel, s még alig, hogy éledező nappal. Nincs mit kezdeni ezzel, elég hagyni, hogy elmúljon újra.
Ennél jobb esély tényleg nincsen, a felismerés szele most kell, hogy meglegyintsen, de nem legyint, mindössze hagyja, hogy bámuljak némán a pillanatba, melynek múlni nincsen kedve most.
Innen kellene elindulnom, ha volna hova érnem, de eljutni valahova nem nagyobb érdem, mint itt maradni. Itt, ahol nem kell érteni semmit, ahol megbocsájtani sincs mit, ahol pusztán lenni kell. Ennyi bőven elég, ilyen a bölcsességeken túli lét, amikor nem akarsz változni, változtatni, de ha változik mégis, el tudod fogadni.
a nap elbújt, a tó tükrén hancúrozó fények már nem rajzolnak kottát a bokor leveleire, s a vízesés kóbor cseppjei másképp csillognak.
Elkezdem hát az Ódát olvasni ezredszere. Szép, kerek szám ez. Átélem, ahogy a szerelem, szópatakká válva elsodorja a szerelmest a halhatatlanságba.
Vonatra szállok s elindulok én is, visz a zakatoló „csakazértis”, de a nap incselkedő fénye új csillogást rajzol a vízesésre.
Nincs hova mennem, a végállomás itt van, a vízben, a fényben és a hátamat támasztó bambusz rudakban.
Újraolvastam, és a szöveg, miként az írója, erősen dehidratált. A vízparton szomjasan írni, aztán mohón inni, inni. Néha ennyi is elég, s az idő a medrébe visszalép. Minden újra úgy tesz, mintha volna norma, s valami, valamihez valahogy viszonyulna.