A minap összefutottam az egyik ismerősömmel. Kérdezem, hogy vagy.
– Nem valami jól. – mondja.
– Mi a baj?
– Kizökkentem, nem találom az utamat.
– Mit nem találsz?
-Az utamat. Meg kell találnom a saját utamat. – mondja. Majdnem azt mondom neki, hogy azt nem kell keresni, hiszen mindenki mindig a saját útján van, de nem mondom, egy ideje nem mondok ilyet, mert tudom, ez így a legtöbb embernek nem mond semmit. Inkább megkérdezem:
– Aztán hogyan keresed ezt az utat?
– Járok előadásokra, meg kiscsoportos beszélgetésekre, könyveket olvasok.
– Segít?
– Igazából nem tudom, talán. Most már sok mindent másképp látok, de a merre tovább-ot még mindig nem tudom. – Erre mit mondhatnék?
– Hát akkor jó keresést. Örülök, hogy láttalak.
– Egy pillanat, te megtaláltad az utadat?
– Igen.
– Hogyan?
– Sehogyan, egyszerűen csak megvolt.
– Szerencsés vagy.
– Hidd el te is megleled.
– Remélem mondja.
Nem tudja, mert nem mondták neki, vagy ha mondták meg se hallotta, hogy kezdettől megvolt az útja. Az, hogy keres valamit éppen úgy az út része, mint amikor majd esetleg azt hiszi, megtalálta. Miért gondolja, hogy valaki más tudja, mi az ő útja? Miért gondolja, hogy a rá vonatkozó válaszok valahol máshol vannak és nem benne?
Keresni az úton járva, az utat. Végül is nem rossz szórakozás ez, ha jól csináljuk, ha végig úgy teszünk, hogy komolyan gondoljuk, hogy lennie kell egy útnak, egy másiknak, egy nem ilyennek. El is képzeljük néha milyen lenne az a másik út, de a legtöbbünknek nem jön el soha. Egyszerűen azért, mert nincs, csak a magunké, az összes keresésével, változásával.
Ezért aztán igazi segítség sincs, csak illúziók vannak, hitek, ábrándok. Van, aki el tudja hitetni velünk, hogy segít és van, aki nem. Ha elhisszük egy megoldásról, hogy jó, akkor beintegráljuk az utunkba, ám hosszútávon csak az segíthet, ami eredetileg is megvolt bennünk, minden más esetleges.
A végtelen szabadság, és a végzetes korlátozottság labirintusában éljük az életünk. Képzelet felszabadít, a fizikai valóság csapdába zár, s míg a másik útra várunk, míg az útelágazásra várunk, ami végre jó fele visz, aközben csukott szemmel, füllel és szívvel járunk az egyetlen úton, ami van nekünk.
Most kellene valami konklúziót írnom, arról, hogy hogyan lehet, felismerni, vagy ha már felismertük belenyugodni az egyetlen útba, de tudom, hogy nem lehet, hogy nincs ilyen módszer, tanács. Sőt csúnyát mondok nem is kell, hogy legyen.
A föld, mint egy jó persely befogad, fénylő aranyként, és rozsdás érmeként is, neki nem számít. Ami számít az veled volt az utadon, ha figyeltél rá, s akkor is, ha nem.