A portól a kőig, a pisztolytól a szoborig

 

Soha nem tudhatjuk előre, honnan hova visz utunk. Nem tudhatjuk sorsunk a csillagokban, a génekben vagy a véletlenekben van megírva, esetleg mindben együtt.

Nagydolog, ha láthatjuk ki honnan hova, s miként jutott, ám a fenti titok, titok marad. Nekem megadatott, hogy lássak egy csodát, lássam, miként fejlődik, épül fel, sorsa és önmaga által egy művész a szó valódi értelmében.

Nyári Zsolt szobrászművészről írok, az ő történetéhez keresem a szavakat. Zsolt az öcsém nyolc évvel fiatalabb nálam, volt hát perspektíva látni miként és lett azzá ami, elhivatott képzőművésszé, makulátlan mesterségbeli tudással felvértezett szobrásszá.

Amikor hazahozták négy, öt hónapos babákhoz szokott nyolcéves szemem bizony csúnyának találta. Vörös volt, kopasz és éktelen hangos, messzire bujdokoltam a látásától, s a hallásától. Aztán, hipp-hopp, tündéri szőke fürtös hajú baba lett belőle. Még ma is látom, ahogy a járókában ülve önfeledten kacag a tréfáimon.

Míg kamaszodni nem kezdtem, folyamatosan jött velem szinte mindenhova. Olvastam neki a könyveimet, így lett a vadnyugati romantika megszállottja, volt pár év, amikor pisztoly nélkül jó cowboyként nem mutatkozott soha. Eleinte még apánk faragta neki, az egyre nagyobb coltokat, aztán később maga faragta őket, kigondolta akkor, látva egy kisfiú faragta fapisztolyt, hogy készítőjük férfivá növekedve, gránitba, márványba kalapálja, csiszolja biztos kézzel és szemmel a szépségről kialakuló látomásait.

Somogyszil, ahol gyermekkorunkat töltöttük kicsit a világvége volt, a szobrászatról, szobrokról nem esett szó arrafelé. Zsolti miközben járta velem vagy a barátaival, pisztollyal az oldalán az erdőket, réteket, esténként rajzolt, rajzolt és rajzolt. Egyszer, miután belátta, hogy a cowboyság kiment a divatból, azt mondta festő leszek, s elindult az úton.

 A kaposvári Táncsics Gimnáziumba került, s kollégiumba ment, 14 évesen kiröpült a szülői házból, ha eleinte csak részlegesen is, de elhagyta a poros kis utcát, melyet csat felnőtt korunkra aszfaltoztak le. Ment, hogy beteljesítse, amit elképzelt magának.

A pécsi egyetem rajz szakán folytatta, s hogy nem lett festő, azt úgy gondolom, egy fontos találkozásnak köszönhetjük. Bencsik István mester volt az, aki eltérítette. Tőle tanulta meg a Mesteriskola kőszobrász szakán a mestersége fogásait, aztán a Mesteriskola DLA képzésén is ő volt a témavezetője.

Végig járt mindent, ami művészi fejlődését segíthette, szimpóziumok , ösztöndíjak, külföldi alkotótáborok. Szobrai megtalálhatók Horvátországban, Olaszországban, Japánban, Németországban, Romániában.

Témái sokrétűek, ám a domináns élmény a női test szépsége, ez egészalakos szobrok, torzók, és néha első pillantásra fel sem ismerhető felnagyított részletek. Szobrok melyek nem egyszerűen szépek, hanem valamiért hívogatóak, az ember ellenállhatatlan vágyat érez, hogy végig simítsa a tökéletesre csiszolt felületeket, s míg látja, tapintja, valami könnyed tökéletességet érez. Olyan érzése támad, hogy mindez gyerekjáték, azt véli a kő szinte magától dobja le feleslegét, hogy azzá váljon, aminek a művész elképzelte. Pedig a könnyedség mögött kemény munka és az anyag, a kő tökéletes ismerete búvik meg. Volt egy barátom ő mindig így köszönt el: „Legyen neked könnyű, a nehéz”. Zsolt elérte szívós munkával és istenadta tehetséggel, hogy könnyű neki a nehéz, a kövek, ha akarja, az ő álmait álmodják.

Most éppen Bostonban tanítja álmodni a köveket, innen a porból üzenem neki, hazavárjuk.

A portól a kőig, a pisztolytól a szoborig

Soha nem tudhatjuk előre, honnan hova visz utunk. Nem tudhatjuk sorsunk a csillagokban, a génekben vagy a véletlenekben van megírva, esetleg mindben együtt.

Nagydolog, ha láthatjuk ki honnan hova, s miként jutott, ám a fenti titok, titok marad. Nekem megadatott, hogy lássak egy csodát, lássam, miként fejlődik, épül fel, sorsa és önmaga által egy művész a szó valódi értelmében.

Nyári Zsolt szobrászművészről írok, az ő történetéhez keresem a szavakat. Zsolt az öcsém nyolc évvel fiatalabb nálam, volt hát perspektíva látni miként és lett azzá ami, elhivatott képzőművésszé, makulátlan mesterségbeli tudással felvértezett szobrásszá.

Amikor hazahozták négy, öt hónapos babákhoz szokott nyolcéves szemem bizony csúnyának találta. Vörös volt, kopasz és éktelen hangos, messzire bujdokoltam a látásától, s a hallásától. Aztán, hipp-hopp, tündéri szőke fürtös hajú baba lett belőle. Még ma is látom, ahogy a járókában ülve önfeledten kacag a tréfáimon.

Míg kamaszodni nem kezdtem, folyamatosan jött velem szinte mindenhova. Olvastam neki a könyveimet, így lett a vadnyugati romantika megszállottja, volt pár év, amikor pisztoly nélkül jó cowboyként nem mutatkozott soha. Eleinte még apánk faragta neki, az egyre nagyobb coltokat, aztán később maga faragta őket, kigondolta akkor, látva egy kisfiú faragta fapisztolyt, hogy készítőjük férfivá növekedve, gránitba, márványba kalapálja, csiszolja biztos kézzel és szemmel a szépségről kialakuló látomásait.

Somogyszil, ahol gyermekkorunkat töltöttük kicsit a világvége volt, a szobrászatról, szobrokról nem esett szó arrafelé. Zsolti miközben járta velem vagy a barátaival, pisztollyal az oldalán az erdőket, réteket, esténként rajzolt, rajzolt és rajzolt. Egyszer, miután belátta, hogy a cowboyság kiment a divatból, azt mondta festő leszek, s elindult az úton.

 A kaposvári Táncsics Gimnáziumba került, s kollégiumba ment, 14 évesen kiröpült a szülői házból, ha eleinte csak részlegesen is, de elhagyta a poros kis utcát, melyet csat felnőtt korunkra aszfaltoztak le. Ment, hogy beteljesítse, amit elképzelt magának.

A pécsi egyetem rajz szakán folytatta, s hogy nem lett festő, azt úgy gondolom, egy fontos találkozásnak köszönhetjük. Bencsik István mester volt az, aki eltérítette. Tőle tanulta meg a Mesteriskola kőszobrász szakán a mestersége fogásait, aztán a Mesteriskola DLA képzésén is ő volt a témavezetője.

Végig járt mindent, ami művészi fejlődését segíthette, szimpóziumok , ösztöndíjak, külföldi alkotótáborok. Szobrai megtalálhatók Horvátországban, Olaszországban, Japánban, Németországban, Romániában.

Témái sokrétűek, ám a domináns élmény a női test szépsége, ez egész alakos szobrok, torzók, és néha első pillantásra fel sem ismerhető felnagyított részletek. Szobrok melyek nem egyszerűen szépek, hanem valamiért hívogatóak, az ember ellenállhatatlan vágyat érez, hogy végig simítsa a tökéletesre csiszolt felületeket, s míg látja, tapintja, valami könnyed tökéletességet érez. Olyan érzése támad, hogy mindez gyerekjáték, azt véli a kő szinte magától dobja le feleslegét, hogy azzá váljon, aminek a művész elképzelte. Pedig a könnyedség mögött kemény munka és az anyag, a kő tökéletes ismerete búvik meg. Volt egy barátom ő mindig így köszönt el: „Legyen neked könnyű, a nehéz”. Zsolt elérte szívós munkával és istenadta tehetséggel, hogy könnyű neki a nehéz, a kövek, ha akarja, az ő álmait álmodják.

Most éppen Bostonban tanítja álmodni a köveket, innen a porból üzenem neki, hazavárjuk.