Néhány éve történt, hogy egy eseménydús nap után kissé lemerülten autóztam hazafelé. Ilyenkor gyakran letérek az autópályáról és valami csendesebb, lassúbb utat keresek. Kicsit álmosan arra gondoltam, egy kávé így öt óra körül még belefér. Megálltam hát egy csinos kis vendéglőnél.

A teraszon egy ismerős alak kortyolgatta a sörét. A Józsi volt az, a Pántlikás Józsi. Már több mint tizenöt éve nem láttam. Józsi valamikor a beosztottam volt, ügyes, precíz esztergályos. Nem vett észre, gondolom megszokásból rá se hederített az ilyen egy kávéra beugró idegenekre. Kikértem a kávémat és egy sört a Józsinak. Mindig Sopronit iszik, monda a pultos. 

– Szia, Józsikám! – tettem le elé a sört. Miután kölcsönösen kiörvendeztük magunkat, Józsi mélyen a szemembe nézett és azt mondta:
– Én megállítom, tudod, békés ember vagyok, de ha kell, akár erőszakkal is.
– Mit állítasz meg? – kérdeztem értetlenkedve.
– Hát Bergengóciát. Közbe akartam kérdezni, de kezét felemelve leállított.
– Tudod, én sokat hallgatom a rádiót. Egy, mert abból lehet okosodni, kettő, mert én azt a sok hülye zenét nem hallgatom, csak mindig a híreket, meg a beszélgetős műsorokat. Tudod, a szertárba nem fér el a tv, ezért inkább rádiózom, ha meg meccs van, átugrom ide, a belső teremben piszok nagy tv van.
– Milyen szertárról beszélsz?
– Majd odajutok, csak haggyá beszélni. Szóval a rádióban állandóan hallom, hogy Bergengócia így, meg Bergengócia úgy. Olyankor ki szoktam menni pössenteni egyet. Hanem a múltkor aszongyák, hogy ez a Bergengócia el akarja venni a rezsicsökkentést, érted, nekem már jó ideje nincs rezsim, erre most megint fizessem a tízezreket.
– Nincs rezsid?
– Nincs hát. Tudod, volt nekünk egy kis házunk, viszonylag szépen éltünk az Irénnel, mondom, viszonylag, mert időnként elmondott mindenféle élhetetlennek, pedig én akkor is kidolgoztam a belemet, túlóráztam meg minden, de az a hülye devizahitel úgy felment, hogy nem tudtam fizetni, 150 ezer plusz a rezsi, aztán túlórával is csak 180 jött össze egy hónapban. Persze arról nem kiabált, hogy ő hol dolgozott, hol nem. Mindegy, szóval elvitte a bank a házat. Az anyósomékhoz költöztünk a szomszéd faluba. Na, akkor megzuhantam, kicsit besokalltam a sörrel, meg lecsúszott néha pár feles is, az Irén meg csak mondta, mondta addig, míg kicsúszott egy pofon. Tudod te. Nem vagyok én olyan fajta, békés fickó vagyok, fát lehet vágni a hátamon, de ez a ház ügy, meg az a pár feles, lezúztam neki egyet, na. Másnap mentem haza, kinn volt a cuccom a kapu előtt. Ha így, így, mondtam. Pont péntek volt, szerencsére a biztonsági őrökkel jóban vagyok, ezért beengedtek, ott aludtam az öltözőben. Reggel jött a főnök, a Béla, hát először azt hittem, vége mindennek, mert nagyon bepörgött, de végül is jó ember, amikor elmondtam neki, mi történt, azt mondta:

”Én megértelek Józsi, engem is most hagyott ott az asszony, pedig nálam volt pénz dögivel. Szóval úgy is szereted a focit, kint vagy minden meccsen. Délelőtt dolgozol itt az üzemben, délután meg karbantartod a pályát, cserébe a kis szertárban berendezek neked egy kis szobát.” 

Na, azóta lakom a szertárban, ingyen járok meccsre, az ebédemet is a Béla állja, nincs rezsi, érted, se részlet, semmi. Minden hónapban, megmarad százezer, érted, pedig a sört se sajnálom magamtól, na, nem sok, napi max. három, de jól élek.
– És a nők Józsi?
– Van egy takarítónő az üzemben, nem éppen fiatal, de jó faros, na, az néha benéz hozzám. De, ne beszélj mindig bele! Szóval, megmarad százezer havonta, egy év alatt az több mint egy millió, szóval veszek egy kocsit, aztán néha kirándulok. Ezt akarja elvenni az a Bergengócia, visszaadnák a házat, az Irént, aztán fizethetném a részletet, meg a gázt, meg mindent, ezt nem fogom hagyni, nem én.
Miközben tovább gurultam hazafelé, a rádióból, megszólalt a szokásos Bergengóciás szöveg. Lekapcsoltam, azóta csendben utazok mindenhová. Néha, eszembe jut Józsi és az ő rezsimentes világa, és az, hogy hányféle út vezethet a boldogsághoz.