Miután közzé tettem a tanítást, kaptam néhány visszajelzést, melyek többnyire arról szóltak, hogy amit írtam, az lehet érdekes, jó és akár igaz is, ám túl tömör, túlságosan egy tömbben van, kívülről nehezen megközelíthető, azok számára, akik más gondolkodásmódhoz szoktak, nehezen értelmezhető.

Némi gondolkodás után azt a következtetést vontam le, hogy bár nem így fejezték ki, de alapvetően a tanítással kapcsolatos példabeszédet, vagy beszédeket hiányolták. Pontosan azt, amiről azt gondoltam, hogy végre elhagyható. Korunk az információ elérhetőségének olyan fokozatát kínálja az olvasóknak, hogy immár elegendő a kinyilatkoztatás, a többit elintézi az érdeklődő, ki-ki vérmérséklete, felkészültségi szintje szerint. Most azonban be kell látnom, ez nem biztos, hogy így van.

A lecke tehát adott, példabeszéd kell. 

Lefeküdt a fűbe. Tavasz volt, éppen csak nem nyár. Körülötte a nyurga zöld levelek között nyüzsgött az élet. Hallotta az apró neszeket, aztán oldalára fordulva már látta is, amint apróbb, nagyobb rovarok rohangásztak látszólag céltalanul körülötte. Próbálta együtt figyelni őket, de rájött, hogy nem megy, egyszerűen túl sokan és túl sokfélék voltak, túl sok irányban mozogtak. Szóval, ez nem ment igazán.

Akkor megkísérelte a körülötte hangzó apró neszeket összekapcsolni a rohangászókkal. Néha sikerült, vagy úgy tűnt, mintha sikerülne, ám ez inkább csak illúzió volt, mintsem valódi tapasztalás.

Az idő, a langyos délelőtt azonban túl szép volt a kudarchoz. Kipróbálta hát, miként lehet összekötni a bogarak látványát önmagával. Elkapni a módot, ahogyan a megfigyeltek tapasztalássá válnak a megfigyelőben. Próbált pillanatképeket készíteni, aztán lehunyta szemét és látótere egyik sarkától a másikig haladva leltárba vette a látottakat. Az első pár próbálkozás még nem hozott igazi eredményt, a rögzített pillanat, ahogy próbálta számba venni mikéntjét, gyorsan elhalványodott és átadta helyét némi vöröses sötétségnek, amit a szemhéján átsütő fény okozott, később pedig fantáziaképek sorának.

Vagy húsz perc után feladta. Hanyatt fordult és hagyta, hogy tudata elmerüljön saját magában. Elmúlt már dél, amikor felébredt. Újragondolta elszunnyadása előtti kísérletét, egyetlen dolgot szűrhetett le belőle, az egésznek még egy olyan kis szelete, mint párnégyzetméternyi élettől zsongó fű is, túl komplex és túl bonyolult ahhoz, hogy minden részletében megfigyelhesse, nem tehet mást, mint szelektál.

Tehát egyik legfontosabb dolog, amiben jónak kell lenni, az a szelektálás, a fontos és a kevésbé fontos közötti választás tökéletesre csiszolása.

Ám a lényeglátás, ha egyáltalán van ilyen, mindenképpen csak szubjektív lehet. Mindenkinek magának kell megkeresnie azokat a lényeges információjellemzőket, amiknek alapján részt vesz a külső világgal való kapcsolattartásban.

Ezeket az információkat azonban csak önmagában találhatja meg, s amint azokat belül megleli, úgy talál rá azokra kívül is.

Letekintett a földre, egy csapat hangya cipelt talán egy bogarat. Nézte őket, míg el nem tűntek egy vakondtúrás mögött. Számukra akkor, ott az a bogár volt a lényeg, s céljuk, hogy eljuttassák a bolyba, akkor az egyetlen cél volt mindenekfelett.
Míg hazafelé tartott, az ebéd jutott eszébe, ezen elmosolyodott, vannak a lényeglátásnak öröklött alapelemei, ezekre érdemes felépíteni egy komplexebb tapasztalást.