Néha nagyon üres tud lenni minden. Ilyenkor érzünk valami hiányt, kellene valami, történhetne valami, de nem történik. December vége van, már bőven tél, de mégsem. Valamire várunk.
Igazából nem kellene várnunk semmire, mindenünk megvan ahhoz, hogy ne érezzük elveszettnek magunkat.
Miközben azt gondoljuk, életünk egy folyamat hullámvölgyekkel, hegyekkel, közben csupán pillanatok sorozata, melyek között mindig ott rejtőzik egy apró szünet. Ez az a szünet, amely valójában mi vagyunk.
Furcsának tűnhet ez, de ha megvizsgáljuk álmainkat, rájöhetünk, hogy csupán egy illúzió foglyai vagyunk. Valami leesik és mielőtt felébredünk rá, álmodunk egy hosszú és bonyolult álmot, melynek a végén mondjuk eldördül egy lövés, felriadunk, remegve és kimerülve az álomtól, ami lehet, csak egy pillanatig tartott.
Így élünk pillanatról pillanatra, az egészet az öntudatunk fűzi össze folyamattá, ám vannak helyzetek, amikor csődöt mond ez a képességünk, ilyenkor zavarodottan állunk és különféle magyarázatokkal nyugtatjuk magunkat.
Sokan gondolják azt, nagy gondolkodók is, hogy az idő, melynek mentén ezeket a pillanatokat összefűzzük csupán illúzió, minden egy időben, egy helyen létezik, s az, hogy mi ezeket a pillanatokat egy időkonstrukcióra felfűzve látjuk, csupán korlátolt felfogóképességünk következménye. Ez eléggé meredek gondolat elsőre és talán nincs is így, az idő és benne sorakozó pillanatok léteznek, de alapjában nem igazodnak a mi mesterséges, a mérésére létrehozott mechanizmusunkhoz.
Mondandóm szempontjából mindegy is, a lényeg, hogy meg kell próbálnunk időnként elkülöníteni egymástól ezeket az összefolyó pillanatokat, hogy megláthassuk az őket alkotó lényeget. Vannak, akiknek ez ösztönösen megy, mások megtanulják, és sokan, a többség, soha nem jut el még odáig sem, hogy legalább megpróbálja. Pedig ezek az összetorlódó és szétforgácsolódó pillanatok tesznek bennünket azzá, akik vagyunk, olvasztják le rólunk az ifjúság üdeségét és romlatlanságát. Ezeknek a pillanatoknak az élesztőjétől erjedünk bölcs öregemberré, ezek a pillanatok nem engedik, hogy örökké éljünk.
Kimegyek a fagyba, öntök egy kis langyos vizet a madaraknak, s teszek az etetőjükbe magvakat. Visszanézek, egy feketerigó már belemártja csőrét a vízbe, majd tovább ugrál. Aztán bentről, az ablakon át kitekintve látom, hogy két cinege szemezget a madáretetőből. Ugrálnak ki-be, néha elreppennek, majd visszatérnek. Fényképezőgépemet sorozatfelvételre állítva próbálom rögzíteni a legizgalmasabb pillanatokat ebben az önfeledt cikázásban. Amikor visszanézem a képeket, rájövök, nem lehet a valós pillanatokat mesterséges, eltévelyedett értelmünkkel alkotott eszközzel rögzíteni. Mert az életről lehet képeket, filmeket, leírásokat készíteni, ám ezekben önkényesen kiemelt részleteket láthatunk csupán, a valódi történetek más ütemben zajlanak.
Azt, hogy eljön-e az a pillanat, amikor sikerül valahogyan ezeket a sorjázó momentumokat valós formájukban rögzíteni, nem tudhatom. Ám ha eljön, akkor tömegek számára válik lehetőséggé a valóság megragadása előfeltételezésektől mentesen.
Akkor fog helyreállni a rend, akkor szabadulnak ki az emberek a rosszul értelmezett idő fogságából.