Szómágia

 

… ó, minden költészet célja, a nyelv szemfölnyitása, mikor minden közlésen és leíráson túlhaladva a nyelv önmagát is hatálytalanítja, ó, a nyelv ama pillanatai, mikor maga is egyidejűségbe merül, és eldönthetetlen, hogy emlékezés bugyog-e a nyelvből, vagy nyelv az emlékezésből!

Hermann Broch 

Naponta tapasztalom, mennyire nincs semmi értelme a legtöbb közlésnek. Mindennapi éltünk tele van felesleges szavakkal, kifejezésekkel, olyanokkal, melyeknek a világon semmi értelmük nincs azon túl, hogy egyfajta falkához tartozást jelenítenek meg.

Nézzük először is korunk hősét, a politikust, aki nem beszél csak úgy bele a vakvilágba, hanem: kijelent, megerősít, cáfol, leszögez, visszautasít, határozottan visszautasít, felszólít, stb. Nem sorolom fel ezeket a végtelenbe vesző mennyiségű, semmire sem jó fordulatokat. A lényeg, hogy a kijelentésnek súlyt adjon, egyfajta retorikai súlyt, még úgy is, ha valós súlya nincs neki.

Ehhez a lelki, társadalmi beállítottsághoz kapcsolódik a nem hivatalosan, hanem lelkesedésből, vagy felindulásból politizáló tömegek töltelék szavai: lopnak, oligarcha, maffia, hazaáruló, posztkommunista, stb. Ezek sem jelentenek önmagukban semmit, sőt, mivel használóik kevésbé profik a szájtépésben, mint e kifejezések ihletői a politikusok, így ezek a szavak már kimondásuk, leírásuk előtt elvesztik, amúgy sem jelentős véleménykifejező erejüket.

Vannak aztán elvileg azok, akiknek össze kellene kötni ezt a szimbiózisban élő két csoportot, a publicisták, ám ők nem képesek többre, mint hogy a fenti kifejezéseket nagyobb ügyességgel variálják, és mondanivalójukat néha kínosan hosszú fejtegetésekbe csomagolva mondják mindig, ugyanarról ugyanazt.

Mostani kedvenc kifejezésem a kultúra zsinórmértéke. Aki ezt kitalálta, annak láthatóan fogalma sincs az alkotókról, akik végül is a kultúrát érdemben képesek alakítani és befolyásolni. A zsinór leginkább az építőiparban használt eszköz, mellyel az építmény falainak helyzetét és szintjét jelölték ki (ezt ma már felváltotta a lézer). A falak ehhez a szinthez mérten épültek és jó esetben egyik irányban sem tértek el lényegesen a zsinór kijelölte vonaltól. Ettől kezdve kérdezem én, ki az a zsinórkitűző, aki egy költőnek, írónak, festőnek, szobrásznak vagy éppen rendezőnek kihúzza azt a bizonyos zsinórt? Ebből is látszik, hogy a legtöbb közíró csupán arra képes, hogy a maga, vagy az őt megfizetők által elképzelt retorikát variálja, de többletet képtelen hozzáadni a mindennapok végtelenül lebutított nyelvhasználatához. 

Pedig lehetne, csak először is a nyelvet értelmes dolgokra kellene használni, nem például ilyen semmire sem jó blogokat írni, mint ez is. A nyelv mint az emberi kultúra és társadalmi létezés alapja, sokkal többre képes, mint semmivel körbe lövöldözni a semmit.

A nyelv miközben alkalmas arra, hogy pontosan leírjon jelenségeket, eszközöket, folyamatokat, arra is képes, hogy egyfajta katalizátorként működve hidat képezzen a valóság, a gondolkodás és az érzések között. Ehhez viszont más közeg kellene, de jelenleg csak ez van. A technikai fejlődés megteremtette a különböző médiafelületeket, ahol gyors beszédű hadarógépek kápráztatják el az embereket, sablonokból összekapart hadovával, internetes oldalak próbálnak minél rövidebb és provokatívabb közlésekkel olvasottságra szert tenni. Ez a nyelv vágóhídja, ahol leölik mindazt, amiért beszélni érdemes.

Az emberiség legnagyobb leleménye, fejlődésének záloga fetreng a bulvármédia koszos porában, véresen megalázva próbál feltápászkodni, alvadt vérdarabokká csomósodott szavakból varázsolni öngyógyító, mágikus imádságot. Tiszta beszédet, mely törvénnyé érik, a semmire sem jó halandzsa forgatagában. 

Egyetlen reményünk, hogy ha mélyen elrejtve is, de mindannyiunkban ott lakik a vágy, egy szavakkal is kifejezhető harmóniára.

Post navigation