Két hete itthon dolgozok. A vírus miatti kissé felfokozott információ éhségemben, az első héten a szokásosnál jóval több időt töltöttem a facebookon. Sajnos információból, mármint valós információból nem lett több, viszont egy régi mondás, miszerint bajban ismerni meg az embert, beigazolódott. A szinte már elviselhetetlen önjelölt forradalmárok mentalitásáról, már a vírus előtti időkben is írtam, ez a hozzáállás csak fokozódott.
Ezért döntöttem úgy, hogy önkéntes facebook mentes karanténba vonulok, mert az embernek a vírusról elegendő annyit tudnia, ami rá tartozik, miszerint, hogy vannak a szerettei, és neki magának mi a teendője ebben a helyzetben. Ami röviden ennyi: Minimalizálni a más emberekkel való találkozás, ha mégis megtörténik kerülni a kézfogást, puszizkodást, tartani a távolságot, valamint kezet mosni, fertőtleníteni, zsúfolt helyen, ha nem lehet elkerülni maszkot viselni, és figyelmeztetni a többieket, hogy ők is így tegyenek. Az átlagembernek ennyi információ, a hozzá szükséges következetesség mellett elegendő. Teljesen felesleges tudni, mikor, ki, hol beteg éppen, miből van sok és miből kevés a védekezésben. Elég, ha teszi, amit kell.
Miután megszabadultam a szellemi vérszívóktól, sétára indultam az elfeledett könyvek temetőjébe. Sétára indultam egy olyan világba melynek hiányát a vérszívók nem is érzik, mert nem is tudják, hogy van. Nekik fogalmuk sincs arról, hogy Kunderával szólva, az élet máshol van. Az élet a jól megfőzött teákban, az el nem olvasott hírekben, a jól sikerült lazításokban, az izmokat és akaraterőt megmozgató testedzésekben, a jól, és örömmel elvégzett munkában van. Az élet ott van, azok között az emberek között, akiket szeretünk. Az élet nem több, nem kevesebb, mint naponta szembenézni önmagunkkal és nem állapítani meg semmit, mert minden nap ugyanolyan és minden nap más, mint ahogy mi is együtt változunk ezekkel az egyformán változatos napokkal.
Most, hogy visszatértem, rájöttem, hogy igazam volt, nem vesztettem semmit, mert nem változott semmi. Megosztottam hát két viccet, lájkoltam egy kedves ismerősöm igazán jól sikerült versét és ennyi.
Nem vonulok újra karanténba, de tisztes távolsággal kezelem ezt a felületet, amely most, ebben a vészhelyzetben megmutatta, hogy az emberi lélek bugyraiban néha szörnyű dolgok rejtőznek.
Amikor majd elmúlik ez az őrület Camus Pestisének befejező mondataira kell gondolnunk:
„Mert ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa soha nem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműkben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat.”
Mert a vírus talán megpihenhet, talán el is tűnhet, de soha nem tűnik el, mert az internet nem felejt, az a sok szenny, rosszindulat, ami ilyen drasztikusan még soha nem nyilvánult meg.
Most lemegyek az edzőterembe, aztán iszok egy teát, egy igazi zöldet, utána visszamegyek az elfeledett könyvek temetőjébe. Nem akarom látni, amikor a facebook patkányai szétrágják az ember jóságba vetett hitét.