Tudtam, hogy egyszer eljön a nap, amikor utoljára állok úgy a szülői ház udvarán, hogy még az emlékeken túl is közöm van hozzá. Eztán már csupán vendég lehetek itt.
Nézem az udvart, ahol fociztunk a barátaimmal, az öcsémmel, nézem a téglarakást, amiből annak idején várat építettünk. Azóta megfogyatkozott kicsit. A diófa, ami az erőd központját és a megfigyelő helyet adta, sincs meg már, ám a csatakiáltások még a fülemben csengenek.
Míg még egyszer körbejárok, azon gondolkodom, mennyit lehet és kell ebből elengedni. Maga a ház, az udvar már négy éve üres. Az öcsém is jön velem, nem tudom, ő mire gondol, nem mondja, én sem szólok, csak nézzük a fákat, az épületeket, a helyet, ahol részben azzá növekedtünk, akik most vagyunk.
A kulcsokat már átadtuk, nincs más dolgunk, mint örökre kilépni azon a vaskapun, amit utoljára még apánk festett le. Ahogy elmegyünk az ablak előtt, egyszerre jut eszünkbe, hogy meg kellene ismételni azt a képet, amin együtt vagyunk lefényképezve ugyanitt. Akkor még itt voltak a szüleink, aprók voltak a gyerekeink, egy vidám családi napon készült az a közös kép ott az ablak előtt.
A képen most is mi vagyunk, de a rózsakert körülöttünk már nem virul, a világ és az emberi élet elkerülhetetlen eróziója mindent átalakított.
Nincs ebben itt már több. Ami még vissza van, annak bennünk kell lezajlani, az idő a nagy tatarozó majd elsimítja a dolgokat, egy idő után egyre ritkábban jut eszünkbe ez a lépés, mely szimbolikusan, a gyermekkorból, immár végleg átvezetett egy következő életciklusba.
Most itt, írás szempontjából sincs ebben több. Sokan megélték már, és sokféleképpen élték meg ezt, nekünk most jött el az idő.
Az entrópia jut eszembe, mely jelenti egyrészt a dolgok egyensúlyi állapot felé törekvését, és egyben azt is, hogy a folyamatok nem fordíthatók vissza, legfeljebb energia hozzáadásával egy időre másfelé terelhetők.
Így hullunk gyorsabban-lassabban a semmibe, vagy – mondjuk így – egy egyensúlyi helyzetbe, melyről most még nem tudhatjuk, jó-e nekünk.
Elengedni, már csak ennyi a dolgunk, mondhatnánk a ma divatos szemléletet követve. Azt azonban, hogy ebből az egészből, mit és milyen mértékben kell elengedni, már általában csak homályos sejtetések mentén kellene kitalálnunk.
Engedjük el a gyermekkorunk, miért tennénk? Engedjük el a szomorúságot, amit ez az egész kelt bennünk? Miért tennénk, hiszen akkor el kellene engednünk mindazt az érzést, jót, aminek az elvesztése miatt szomorkodunk?
Nem hiszem. Most az elengedést kell elengedni, és megtalálni mivé konvertálhatjuk mindazt, ami ebbe a lépésbe összesűrűsödött. Energiát gyűjteni belőle, hogy egy időre, keresztbe tehessünk még az entrópiának.