Van úgy, hogy az ember kénytelen kompromisszumot kötni, hol kisebb, hol nagyobb dolgokban. Én most háttal a tónak írok, mert olyanok a fényviszonyok, hogy így még nagyjából látom, mi van a képernyőn. Ez a látvány sem rossz, lila virágú bokor, vörös levelű bokor, tuják, apró zöld vadon, de mégis tudom, mögöttem a tó más, egyedibb látványt kínálna.
Mondhatni, apróság ez, hiszen az ember élete folyamán számtalanszor alkuszik meg lényegesebbnek tűnő dolgokban. Van, amit nem mond ki, mert, ha kimondaná, érdeksérelem érné, vagy megbántana olyan személyt, akit nem akar. A társadalomban élni, mely arra treníroz, hogy légy önmagad, tedd meg, amihez kedved van, közben pedig olyan korlátok közé szorít, melyeket egy idő után észre sem veszel, ellentmondásos küldetés. Mondhatni, folyamatosan háttal élsz a tónak. Persze, lehet, csak képzeled, hogy a tó felé nézni a jó irány, a társadalom megtanít arra, hogy tedd, amit kell, és közben vágyj másra, mint amit tenned kell.
Ez egy ilyen játék. Felajánlanak neked egy illatszert, italt, autót, és azt állítják, ha azokat használod, akkor sokkal inkább önmagad lehetsz, mintha nem. Még igaz is lehet ez az állítás, hiszen ha elhiszed, akkor esetleg magadra fújod az illatot, aztán beindítod a motort és elmész, hogy valahol igyál abból az italból, s míg ezeket teszed, esetleg akár önmagadra is rálelhetsz. Ám, valószínűbb, hogy csupán egy illúziót veszel.
Az ember miközben azt gondolja, ő egy különálló személy, aközben csupán egy elképzelt és a környezete által belé adagolt jövőképet próbál beteljesíteni, úgy tesz, miként a többiek is, hogy azt gondolja, ez a jövő létezik, miközben, miként a múlt is, csupán egy közmegegyezés terméke, úgy a jövő is csupán egy soha be nem fejeződő történet. Ha könyvet olvasunk, vagy filmet nézünk, pontosan ezt az illúziót kapjuk, tudjuk, hogy jön a következő jelenet, a következő fejezet. Ám, amíg a könyv már kész, amikor a kezünkben vesszük, addig éltünk könyve még nincs megírva, azt éppen magunk írjuk minden pillanatban, mint én most, háttal a tónak. Nincs több, mint ez a pillanat, nem tudhatom, eljutok-e a következő billentyű elütéséig, nem tudom, hogy eljutok-e a végéig, azt sem tudom, eljut-e az olvasókhoz, feltételezhetem, de nem tudhatom. Egyet tudhatok, háttal a tónak írni se sokkal rosszabb, mint fordítva. A bokrok lengedezése az enyhe szélben, miközben azt gondolom, valami érdekeset püfölök a billentyűzetbe, jó élmény, ennyi ez, és semmi több.
Élni a pillanatban. Ez az, amit nem tanítanak meg nekünk. Helyette időre megyünk dolgozni, elvárások vannak, amiknek meg kell felelnünk, és van a nap, amikor fáradozásainkat kifizetik, jól vagy rosszabbul. Meg tudjuk venni belőle az illatot, az autót, az italt, vagy csak az egyiket, vagy egyiket sem. Amennyiben az utóbbi csoportba tartozunk, gondolhatjuk azt, hogy vesztesek vagyunk, elhatározhatjuk, hogy többet dolgozunk, hogy új szakmát tanulunk, hogy saját vállalkozásba kezdünk. Nem látjuk, hogy akinek már megvan, amire mi még csak vágyunk, szintén ugyanezt teszi, mert jövőre kijön az új illat, az új autó, az új ital, és most már az kell, pedig még semmit sem kezdett a régivel.
Így emészti fel jelenünket a jövő, karöltve a múlttal. A múlt sámliján ágaskodva próbálunk belesni a jövő függönye mögé. Szemben a tóval, háttal a tónak, bármerre fordulhat az ember, fajának szabályai akkor is fogva tartják, ha éppen azt hiszi, nem.
Nincs menekvés egy mindent maga alá gyűrni készülő gépezet egy darabjaként, kigondolhatjuk, hogy mi nem veszünk részt ebben, ám, ha valamit tagadunk, akkor is foglyai vagyunk a tagadottnak, hiszen azzal, hogy tagadjuk, elismerjük, hogy létezik, és tetteinket úgy próbáljuk rendezni, hogy a tagadottal szemben ellenállhassunk. Megint csak a múlt tapasztalataiból összetákolt jövőképet építünk magunknak, s a jelen éppen úgy nem marad meg nekünk, mintha behódolunk a gépezetnek.
Tegyük hát, amit tehetünk, képzeljünk el egy jövőt, amelyben éppen arra gondolunk, milyen jó volt az a pillanat háttal a tónak, tegyük ezt, mert másra úgy sem vagyunk képesek.