Néhány hete újra Rimbaud-t olvasom, a zsenit, aki bár 19 évesen abbahagyta az írást, mégis életműnyi remekművet hagyott az utókorra.
Ő pontosan tudta, az ember legfőbb küldetése felzabálni mindent. Tönkretenni, eltüntetni annak a lehetőségét is, hogy valamikor egy jobb, emberibb világ jöhessen létre. A nagy mű lassan bevégeztetik. Addig azonban úgy kell tenni, mintha lenne holnap. Úgy kell tenni, mintha lenne esély rá, hogy a végzet, mely felé menetelünk, messzire szaladjon, vagy félre álljon, amikor utolérjük, hogy hadd menjünk előre tovább.
Mert minden évad, amit itt töltünk, egy kisebb pokol a földi paradicsomnak. Már hivatalosan is tudjuk, de semmit nem teszünk ellene. Szaporodunk, termelünk, zabálunk, pedig igazából mindent vissza kellene fognunk. Bár már mindegy, már látszik a vég.
Ám, ha bizonyosan pusztulni kell, miért nem tesszük azt szépen? Bármerre járok, az erdőkben mindenütt szeméthalmok vannak lerakva, hogy a még megmaradó illúziókat is végképp semmibe döntsék. Vannak embertársaink, akik sportot űznek abból, miként lehet minden négyzetméteren demonstrálni, hogy közel a vég. A legborzasztóbb ebben az, hogy nekik erről fogalmuk sincs.
Pedig tudnunk kellene, hogy ezek az emberek potenciális bűnözők. Igen, azok, hiszen a bűnöző sem tesz mást, mint vét a társadalmi együttélés szabályai ellen, és akik a szemetet kihordják, azok is tudják, hogy nem cselekszenek helyesen, mégis vétenek.
A legborzasztóbb azonban az, hogy senki nem tesz ellene semmit. A hatóságok inkább időnként összeszedetik, elszállítják a mocskot, ám arra nem fordítanak energiát, hogy megakadályozzák a szemetelést.
Pedig milyen egyszerű lenne, csak kellene venni néhány mobil kamerát és álcázva kitenni az illegális lerakóhelyek mellé, és mivel a tettesek általában gépkocsival közlekednek, máris elkaphatók lennének. Hol itt lenne kamera, hol ott, mint a traffipaxok. Aztán kellene persze megfelelő törvény is, hogy a tetteseknek ne csak a kedve menjen el a szemeteléstől, de az erdő is tiszta legyen. Nos, én rabláncon hajtanám őket és szedetném velük a szemetet. Tudom, persze ez nagyon sértené az emberi méltóságukat, meg a jogaikat, de szerintem nem jobban, mint ahogyan ők sértik például azok jogait, aki a még megmaradt erdőkben, réteken szeretnének kicsit kikapcsolódni, gyönyörködni egy lassan eltűnő világban.
Pedig lehetne ez másként is. Az emberben megvan minden, ami ahhoz kellene, hogy ne jöjjön el ez a csúf vég. Megvan a jó szándék, megvan a kreativitás, megvan a tudás, ám mindez mégsem áll össze egy egységes cselekedetté. Miért? Talán mert volt idő, amikor éheztünk, volt idő, amikor nem tudhattuk, lesz-e mit ennünk holnap, ezért nem csak megtanultunk felhalmozni, de ez a tulajdonságunk dominánsabb lett szinte minden másnál. Talán, de nem tudhatom.
Lehet az is, hogy minden bennünk rejlő jó csupán a mutációk mellékterméke, nem azért születtek Rimbaud-k, Einsteinek, mert ez a természet rendje, hanem csupán azért, mint a sánták és a félkegyelműek, mert az öröklődés néha téved.
Nem tudhatom. Ám ma a Deseda körül biciklizve láttam megint a szeméthalmokat, és tudtam, ha visszaérek és kezembe veszem Rimbaud-t, Eco-t, a Bibliát, vagy Buddha beszédeit, akkor sem hihetem azt, hogy ez véletlen. Az véletlen, ha ír egy könyvet, ha feltalál valaki valamit, ám, ha felgyújt egy erdőt, vagy csak telehordja szeméttel, az az igazi adottság, az a vér valódi szava.
De majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott
szívvel, s leöntve már egy kisebbfajta hordót,
kertjébe megyek át a kocsmának, hogy ottszelíden, mint az Úr, pisáljak egy nagyot,
a barna ég felé ivellőt, messzecsorgót…
Helyeslést intenek a délceg napraforgók.
(Rimbaud)
Remélem, sikerül nekünk, embereknek együtt, ilyen szépen befejezni.