Mégiscsak igazam van – gondolta Benedek, és ez az érzés mintha új életfolyamokat nyitott volna benne. Mert bizony ezek a megújulások valóban ráfértek.
Már a neve is egy stressz volt számára, míg a Sándorok és Józsefek egy-egy hűvösebb tavaszkezdésnél elszenvedték a szokásos ugratásokat, a zsákról, meg a melegről, ő rá, rá se bagózott senki, mintha a mondásban az ő neve nem is szerepelt volna.
Ezt a gyermekkorában szerzett és felnőtt korára tovább erősödő traumát hordozta magában, egészen addig, míg ki nem rúgták a könyvelői állásából. Bár több ismerőse is jelezte, tudna számára helyet, ám Benedek csak legyintett, negyven éves könyvelőként az lett az álma, hogy biztonsági őr lesz, és az lett. Sétált egy nagy udvar kerítése mellett és filózott, ő csak így hívta.
Eleinte csak a saját sorsáról elmélkedett, de aztán egyre táguló körökben eljutott a dolgok lényegéig. Az Arany Ökörben, ahova járt, csak néhányszor próbálkozott meg eladni az elméletét, ám amikor Béla, aki a helyi megmondó ember volt, és a többiek általában, a megfeneklett viták során mindig hozzá fordultak. Nos, mikor Béla simán lehülyézte, felhagyott vele. Béla amúgy mindenről mérhetetlenül magabiztos véleménnyel, és hozzá kimeríthetetlennek tűnő szókinccsel rendelkezett. Egyetlen vitában nem foglalt állást, hogy Messi jobb lába, vagy Ronaldo bal lába-e a jobb, erre mindig csak annyit mondott, Maradona az Isten.
Szóval Benedek némán csiszolgatta magában az elméletét egészen addig, míg egy hírt nem olvasott a telefonján, hogy valami űrszonda egy falat talált a Naprendszer határán. Azért örült meg ennek ennyire, mert a kerítés mentén történő mászkálás közben arra jutott, hogy egy vetített világban élünk. Valakik kivetítik nekünk, hogy mit lássunk, aztán figyelik a reakcióinkat. Sugalmaznak dolgokat a tudósoknak, vagy csak egyszerű halandóknak, akik aztán felfedeznek dolgokat vagy elméleteket, olyanokat, amiknek nem volt előzményük, akkor aztán akár évtizedekig is dolgoznak a tudósok, hogy igazolják.
Amikor az Arany Ökörben immár a bizonyítékkal megfejelve előadta Bélának újra most már részletesebben kifejtve, hogy mire gondol, Béla csak nézett rá, és szokásától eltérően nem kezdett végeláthatatlan monológba, hanem csak hümmögött. – Nem tudom, lehet, de… Ám a de után nem folytatta, inkább kért még egy sört.
Benedek viszont megérezve a győzelem szagát, keményen belekezdett: tudom elsőre talán meredek, de mennyivel hihetőbb az, hogy valaki teremt egy ilyen tökéletlen világot, ilyen tökéletlen emberekkel, aztán elvárja tőlünk, hogy mégis csak tökéletesek legyünk? Vagy az mennyivel hihetőbb, hogy úszkálnak összevissza az atomok, meg a molekulák, aztán egyszerre véletlenül úgy összeállnak, hogy Béla vagy éppen Benedek lesz belőlük? Nem, barátom, ezt az egészet valakik csak vetítik nekünk, kísérleti nyulak vagyunk.
Akkor viszont, hogyan lehet, hogy egy biztonsági őr egyszer csak rájön erre? Akkor lehet, hogy neked is csak vetítették ezt? – ez Pista volt, a helyi alkesz, aki ilyenkorra már általában vagy aludt, vagy bambán nézett és próbál nem leesni a székről, és időnként felkiáltott, hogy „Az én Ilonkám a legjobb asszony a világon.” Szóval éppen Pistától nem várt volna senki ilyen kérdést, ám Benedek már jól átgondolt mindent.
– Ennyi hiba lehet a rendszerben. Micsoda agyak csinálják a BMW-ket oszt mégis elromlanak. Szóval ez a hiba, erre nem gondoltak, hogy lesz valaki, aki egy kerítés mentén, nem a piára, a csajokra, vagy a focira gondol, hanem a világegyetemre…
Benedek otthon elégedetten hajtotta álomra a fejét. Biztos volt benne, hogy a vetítők most már végleg lebuknak. Még holnap jól átgondolja a dolgot a kerítés mellett, aztán hívja a TV-t és élőadásban rántja le a leplet a hazugságokról.
Aztán másnap reggel dermedten jött rá, hogy mindvégig valóban igaza volt. Már nem engedték a kerítés mellé, a főnök szólt, hogy eztán a teherportán kell dolgoznia, mert neki a végzettsége miatt biztosan nem okoz gondot a járművek és a szállítmányok regisztrálása.
Benedek egész nap megszeppenve nyitogatta a sorompót, pötyögte a számítógépbe az adatokat. Pontosan tudta, hogy lebukott, hogy a vetítők nem akarják még a coming out-ot. Estére elhatározta, hogy soha többé nem megy az Arany Ökörbe, megírta a felmondását, bedobta a cége postaládájába, aztán egy hátizsákkal a hátán nekiindult, hogy megkeresse a vetítővászon mögé rejtett igazságot.