Nem, ez nem az az azonosság. Bár nagyon kedvelem Kunderát, de most nem az ő könyvéről, vagy annak ürügyén fogok írni.
Most arról az azonosságról fogok kicsit gondolkodni, ami az önmagunkkal való azonosságot jelenti, azt az állapotot, melyet – bármilyen egyszerűnek is tűnik elsőre – nagyon nehéz elérni.
Most gondolhatjuk azt, de hiszen egyszerű, mert mindig mi vagyunk magunk, aki vagyunk, tehát azonosak vagyunk önmagunkkal, és ez így igaz is, de csak addig a pillanatig, amíg nem kényszerülünk arra, hogy ezt az azonosságot egy szituációban más emberek között éljük meg. Mert abban a pillanatban, hogy immár kilépünk magányunkból, azonosságunk is elenyészik, elveszik a saját magunk és mások alkotta előítéletek, prekoncepciók forgatagában.
Ennek pedig folyamatosan ki vagyunk téve. Hiszen bárhová megyünk, bármelyik parkolóba állunk be, azonnal találkozunk a többiekkel, akiknek nem azok vagyunk, akik valójában, hanem az, aki túl közel állt hozzájuk, vagy túl ferdén állt be. Az vagyunk, aki piros, fehér, bármilyen színű kocsival jött, az vagyunk, aki flancos járgánnyal vagy éppen ócska ronccsal érkezett.
Az vagyunk, aki jól öltözötten, vagy slamposan jelent meg egy rendezvényen, aki be tud kapcsolódni a társalgásba, vagy az, aki nem. Eközben általában fel sem merül bennünk, hogy vajon valóban azok vagyunk-e, akinek a külsőségeink, megmutatkozó, vagy el nem rejtett tulajdonságaink tesznek minket, vagy esetleg van valami más is.
Miközben végig száguldunk az életünkön, csak igen ritkán, esetleg soha nem kérdezünk rá arra, hogy valóban azok vagyunk-e, akiknek az adott pillanatban a többiek, és a magunk szemében látszunk.
Nem keressük azt az apró vékony szeletet, ami a változó környezet, folytonosan átalakuló körülmények ellenére ugyanaz marad. Mi az, ami nagy öröm, vagy nagy bánat esetén sem változik bennünk, amiből minden siker, és kudarc után újra indulunk színlelni, hogy éppen mik vagyunk.
Vagyok, aki vagyok, ezt mond nékik! Szólt a kinyilatkoztatás az égő csipkebokorból. Egyszerűnek tűnik, de valóban Isteninek kell lenni, hogy mi is ezt mondhassuk magunkról.
Azonosság. Egynek lenni, de mivel? Hogyan tudnánk ezt meglelni, ha a legfelsőbb helyről sem kapunk igazi útmutatást. Elolvashatunk ezer könyvet, megcsodálhatunk milliónyi bölcsességet, a lényeghez mégsem jutunk közelebb, mert mindenki, aki tanítani próbál minket, ugyanebben a malomban őrlődik. Minden sejtés, sejtelem, kinyilatkoztatás mögött ott bújik a kétely, még akkor is, ha nagyon mélyre ástuk el.
Lenni, vagy nem lenni. Azonosnak lenni, vagy különbözni, időnként összekülönbözni önmagunkkal.
Nincs válasz, csak kérdések vannak, örökké újratermelődő kétségek, és örökké újjászülető hitek vannak. Mert mégis meg kell, hogy legyen az a valaki, valahol, aki azonos velünk akkor is, ha félünk, akkor is, ha nevetünk, de lehet, nem is lelhetünk rá előbb, csak abban az utolsó, máshonnan nézve első pillanatban.
Rövidesen megjelenik a könyv amely talán segít közelebb jutni önmagunkhoz>> Te is lehetsz guru