Valamikor nagy újságolvasó voltam. Akkoriban még voltak újságok. Járt a HVG, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a Somogyi Hírlap, és még hetente vettem valamilyen magazint. Az újság munka előtt reggeleim és munka utáni délutánjaim része volt. Aztán először hígulni kezdett a választék, aztán drágulni is. Egy idő után már csak ellenzéki lapot vettem, vagy Népszabadságot, vagy Magyar Nemzetet az adott politikai kurzus szerint.

 

Mára elfogytak a jó napilapok. Bár sokan azt gondolják, a különböző kormányok vagy pártok felelősek, ám ez téves értékelése a dolgoknak. A politikai napilapok egyszerűen nem piacképesek, ennek legegyszerűbb bizonyítéka, ha a haladó értelmiség azon vitázik, hogy ki kap állami hirdetési pénzt, és ki nem. Tehát az igényes politikai napilap nem él meg az előfizetőkből és a piaci hirdetőkből, és itt a pont. Mert ha megélne, akkor ugye nem zárna be. De bezár. 

Ennek pedig az az oka, hogy a komoly lapokra nincs tömeges igény, az a néhány százezer potenciális olvasó nem elegendő, több kellene, de ez egy kicsi ország, viszont a költségek majdnem akkorák, mint egy nagyobb példányszámú külföldi lapnál.

A kör bezárult, az újságok eltűntek. Azt, hogy ez jó-e, nem érdemes kérdezni, mert – ugye – akinek hiányzik, pl. nekem, az csináljon olyan színvonalas újságot, ami megél, de láttuk fentebb, nem lehet. Maradnak hát az internetes híroldalak. Ezek sem lennének éppen rosszak, sőt gyorsaságban felvehetik a versenyt a televíziókkal, rádiókkal. Ám, a gyorsaság és a kattintásszám bűvöletében bizony hol gondatlanságból, hol szándékosan a hamis, vagy nem teljesen, vagy nem egészen úgy igaz hírek, általában a kelleténél nagyobb számban jelennek meg rajtuk. Ez nem is lehet másként, mivel a kattintásszám a létük alapja, így fontosabb, mint a hitelesség, mert ahhoz bizony nagyobb apparátus, és több idő kell.

Itt kellene az, aminek az olvasók többségének nincs a birtokában, a kételkedés tudománya. Van egy csomó hír, ami csupán józan ész által is beláthatóan hamis, aztán van a többi, amiről kevesebb vagy több böngészés után kideríthető, hogy nem igaz, vagy nem úgy igaz. Látható, kideríthető, írom, de a többség inkább nem látja, nem deríti ki. Sőt vannak, akik el sem olvassák a hírt, csak a címet, vagy a felvezetést, ami sokszor megtévesztő, hiszen a már fent említett olvasottsági nyomás miatt minden hírnek próbálnak bombasztikus címet adni: riasztás, tombol, lebukott, villantott, botrány, stb. A hívószavak biztosítják, hogy az olvasó rákattintson, vagy meg is ossza a hírt, függetlenül annak tartalmától, és főleg a valósághoz való viszonyától.

Az ember egyrészt szereti a botrányt, nem véletlen, hogy például a tévéhíradók általában botrányokkal és kirívó esetekkel vannak tele, másrészt az ember szereti úgy érezni, hogy a világról alkotott képe helyes, így aztán hajlamos az azzal összecsengő híreknek fenntartás nélkül hitelt adni. Fontos dolog még, hogy a hír, az írás vagy legyen rövid, akkor talán végig olvassák, vagy legyen olyan hosszú, hogy a többség ne jusson el a végéig, ahol esetleg kiderül, hogy a cím nem egészen kompatibilis a tartalommal.

Gondolhatnánk a fentiek alapján, hogy mondjuk ez az egész, amiről írtam, baj. Baj, hogy megszűntek a napilapok, és baj, hogy az internetes lapok többre tartják a szenzációt az igazságnál. Ám, ha ezt gondoljuk, akkor tévedünk.  Ami nem él meg a piacról, az jobb, ha megszűnik, mert az sem jó, ha az állam, az sem, ha egy párt, sőt még azt sem, ha egy magánszemély tartja el, mert akkor mindenképpen valamilyen közlési nyomás alá kerül.

Ahogyan nem baj az sem, ha az internetes oldalak gyakran kamuznak, mellébeszélnek, tévednek, vagy éppen szándékosan hazudnak, mert aki ez ellen nem tud védekezni, az nem tud a híradók ellen sem védekezni, azt úgyis simán megvezeti egy kisszerű választási ígéret, és megveszi a hirdetett csodaszereket.

Nincs mit tenni, mindenki a saját sorsáért felelős elsősorban, aztán a családja sorsáért, minden más csak ez után következik.

Igenis szabad tájékozatlannak, elfogultnak és akár végtelenül butának is lenni, ezek egyike sem bűn. Jézus vagy Barabás, végül is mindegy, a lényeg, hogy vesszen valaki.