Karma kamra, avagy a sorsod már a spájzban van
Éppen az éléskamrában néhány Müller Péter könyvön ülve Coelho-t olvastam, amikor egy pillanatra azt hittem, megvilágosodtam. Ám rögtön kiderült, hogy csak rakoncátlan gyermekem rontott rám, s vakut villantva megörökítette a szerinte nem mindennapi pillanatot.
Mikor jól kinevettük magunkat, s ő elment azzal fenyegetőzve, hogy rövidesen a világháló minden rejtett zugában látni fogják, mivel töltöm az időt, én az esemény hatására tovább lendültem, s a felettem lógó kolbászok és szalonnák vizuális labirintusában megláttam a kérdést, a valódi felvetést: miért nem inkább Hamvas Béla?
Ő többet tudott az alkímiáról, mint jelenkori felkapott szerzőink bármelyike. Persze tudom, ő soha nem lesz olyan népszerű, mint a ma divatos „para-szerzők”, pedig ő eredetiben olvasta azt, aminek a halvány kivonatát közvetítik csak a ma népszerűek.
Igen, ma nagy divatja van a lélekvándorlásnak, éppen úgy, mint a többi, a mai korba belefáradt egyént megváltó gondolatnak.
A múltkor olvastam egy nagyon biztos, természetesen könnyű és gyors módszert, mely szerint hipp-hopp kideríthetjük mik is voltunk az előző életünkben. Már a hipp-hopp is gyanút kelthet, de elgondolkodtam: akarom-e tudni, hogy előző életemben foltos szalamandra voltam-e vagy éppen én voltam Lenin elvtárs, a hős, aki népének élt.
Persze lehettem volna oktató, s nem ily billentyűzet koptató, de mindegy is, hogy mi voltam, ha van ilyen, és az is, hogy mi leszek.
A lényeg, hogy fogynak szépen a könyvek e témában. Jönnek az újabb és még újabb elméletek, melyek megpróbálják elhitetni, hogy van rövidebb út, hogy a szerzetesek, a jógik, a szufi bölcsek mind balgák voltak, amikor elvonultak a világból (abból a sokkal kevésbé intenzív világból, amiben akkor éltek), amikor elég lehet csupán bekapcsolni a lejátszót napi 15-20 percre s már ott is vagyunk a nirvána kapujában. Kimenni a pusztába 40 napra, vagy étlen-szomjan üldögélni egy fügefa alatt, kinek van arra ideje?
Aztán vannak olyanok is, akik az eleve elrendeltetésben hisznek. Ők olvassák a horoszkópokat, járnak jósnőkhöz, talán nekik a legkönnyebb, hiszen a programozott sors szépen felmenti őket a felelősség alól.
Hozzám még a karma tana áll legközelebb. Persze csak annyiban, hogy hiszek benne: a mostani cselekedeteink, ha nem is a következő életünkben, de a következő percben befolyásolhatják, mi történik velünk, hiszen, ha mondjuk, most leejtünk egy tányért, az azt jelenti, hogy utána söprögetni fogunk, stb. A karma persze azt is mondja, hogy amit adunk, azt vissza is kapjuk valamiképpen, a jót jóként, a rosszat rosszként. Ez is szimpatikus elgondolás, hiszen a jóra buzdít, ami – valljuk be – nem árthat.
Most a karma kamra foglyaként össze kellene foglalnom, amit nem lehet, ezért szépen ráteszem „Az alkimistát” a Müllerekre, s így rájuk állva már könnyedén tudok vágni egy szép szelet szalonnát, s ez gyomrom korgását figyelembe véve mindenképpen jó cselekedet.
Aztán arra gondolok, mi van, ha a jeles jószág éppen jövendő jegybankelnökként születik újjá, így teljesítve be az örök körforgást, s így adva témát a spájzban üldögélő blogírónak.