Valamikor kamaszkoromban volt egy játékom. Azt játszottam egy kávézóban, hogy szomorú vagyok. Eleinte még úgy próbáltam ezt elérni, hogy nagyon szomorú dolgokra gondoltam, elképzeltem eseményeket, amelyek valóban elszomorítanának. Később aztán odáig fejlődtem, hogy nem kellettek a szomorú gondolatok ahhoz, hogy valóban szomorúnak lássanak. Belül mosolyogva élveztem, amint az ismerősök vagy ismeretlenek, a pultos lányok szánakozva és kérdőn tekintenek rám. Olykor valaki megkérdezte, mi a bajom, olyankor csak legyintettem. Jó móka volt, egyfajta kísérlet, amely megmutatta, ki mennyire törődik velem, és ki hogyan reagál egy ilyen helyzetre.
Aztán sajnos eljöttek azok az idők is, amikor valójában volt okom a szomorúságra. Persze az idő nem múlik hiába, az ember egy idő után megtanulja, hogy senkinek igazából nincs dolga azzal, hogy ő éppen mit érez, ezért felvesz egy általános magatartást, amely úgy gondolja, hogy valamiképpen kifejezi őt, de nem kelt túlságosan nagy hullámokat semelyik irányban.
Onnantól az ember mondhatni, rendben van, a bajokat, ha tudja, megoldja a külvilágban, és elrendezi önmagában, de nem engedi, hogy ezek az elrendezések, megoldások túlzottan megnyilvánuljanak érzelmi reakciókban. A belső nyugalom, a külső derűs szkepticizmusból is eredhet, sőt, talán abból lehet a legkönnyebben eljutni hozzá.
Lehet, most sokan azt gondolják, ez egyfajta megjátszás, egyfajta örökös színház, pedig nem. Mindenkinek vannak ilyen sablonjai, amiket bizonyos helyzetekben alkalmaz, ezek a sablonok azok, amelyek átsegítik a nehéz pillanatokon, ebből ered, hogy az ember nem folyamatosan viselkedik ösztönlényként, csak időnként.
Mondhatni, a társadalmi együttlét alapja, hogy folyamatosan eljátsszuk a mások, vagy magunk kiosztotta szerepeket. Úgy teszünk, mintha demokraták lennénk, mintha toleránsak lennénk, mintha szélsőségesek lennék, mintha alázatosak lennénk vagy éppen dölyfösek, s így is van ez jól, mert ezek a szerepek segítik azt, hogy a társadalom, a kisebb vagy nagyobb közösségek viszonylag gördülékenyen működjenek.
Ebből adódik persze az is, hogy a legtöbbünk soha meg se tudja, vagy szépen lassan elfelejti, ki is ő valójában. Ő lesz Jóska a valamilyen szerelő, Béla a főnök, Sanyi a kutas, vagy éppen Piroska a személyi asszisztens. A dolgok a helyükre kerülnek, így képződnek a politikai táborok és a szurkolói táborok is. X demokrata, Y a Realnak szurkol. Ezek a szerepek nehezítik azt, hogy elismerjük, a másik politikai erő valamit jól tett, vagy jól gondol, és hogy a másik csapat jobban játszik.
A szerep nem enged, fogva tart, bizonyos esetekben örökre. Egy Real-drukker soha nem tesz fel Barca sálat vagy fordítva, és egy demokrata soha nem szavaz republikánusra. Ám a nagy szerepgyűjtő körökön kívüli tettetések esetén azért még lehet esély. Ennek az esélynek az egyik legjobb formája, ha megpróbálunk lassan, de következetesen eljutni egyfajta semleges üzemmódba, olyanba, melyből lehet nyitni erre is, arra is, és közben el lehet gondolkodni azon is, hogy mi kik vagyunk valójában. Ki az, aki a Barca-drukker mezében leül a tv elé?
Ilyenkor egy szabály van, magunknak nem hazudhatunk. Ha már odáig jutunk, hogy sort kerítünk erre a vizsgálatra, akkor bizony nem csak a jóval, de a bennünk rejtőzködő rosszal is meg kell ismerkednünk, sőt, azt is meg kell tudnunk, miért nem engedjük soha, avagy csak igen ritkán és töredékesen felszínre jutni.
Egyben lehetünk biztosak, ez szinte soha, senkinek nem fog sikerülni, legfeljebb azt hiszi, hogy sikerült. Belép egy új szerepbe, mely arról szól, ismerem magamat, szembe néztem, és tudom, közben pedig általában nem tud semmit, vagy nem sokkal többet, mint amikor belekezdett.
Van azonban egy jó hírem, ez nem is baj, ha a nagy Williamnek igaza volt, mikor a világot színházzá nyilvánította, hát igaza volt. Kik vagyunk mi, hogy megcáfoljuk, és miért cáfolnánk meg? Miért kellene a rafinált ételek helyett visszatérnünk a véres húsra? Miért kellene úgy tennünk, mintha többek lennénk, a saját múltunkból itt maradt tévedéseknél?