Az űrhajó már a Mars körüli pályára állt. Béla megborzongva nézte az óriásira nőtt vörös golyót. Amikor belenézett az elektronikus távcsőbe, még inkább viszolygott, ez a Mars meglehetősen utálatos helynek látszott.
Pontosan két nappal az után jött rá, hogy élete legnagyobb hibáját követte el, amikor a nagy űrbusz elhagyta a Föld körüli pályát és elindult e felé a Marsnak hívott undormány felé. Amíg lehetett, folyamatosan az egyre kisebbnek látszó gyönyörű, kéklő golyót nézte, és nem akarta elhinni, hogy elhagyja örökre.
Pedig így döntött. Igazából nem tudta pontosan miért. Nem volt egy, konkrét oka, inkább sok negatív és pozitív apró történés, remény összessége hozta, hogy egy napon beadta a pályázatot, mely a marsi élet, művészi színvonalú dokumentálásáról szólt. Az a lehetőség, hogy megírhatja ifjúkora egyik kedvenc könyvének – Bradbury Marsbéli krónikáinak – valóságos élményeken alapuló változatát, erősen benne volt a pakliban. Az, hogy éppen akkor vált el a feleségétől, aki megunta magának való különcségét és kalandosabb életet képzelt el, és próbált megvalósítani magának, szintén ezt a döntést támogatta. Az is motiválta, hogy így a hátrahagyott két, apró gyermekének, a hatéves fiúnak és a négyéves tündéri lánynak, biztos anyagi létet teremthetett. Fejenként egymillió dollárt és teljes ingyenes iskoláztatást alkudott ki nekik cserébe azért, hogy felült erre az űrhajóra.
Szerette, mit szerette, imádta őket és pont ezért nem akarta látni, amint egy idő után, egy másik férfit is apának szólítanak, nem akarta az elvált férjek harcát vívni a gyerekeiért. Így legalább adhatott nekik valamit, és az a valami sokkal több volt, mint a kétheti láthatások, a nehezen összespórolt nyaralások. Anyagi jólétet és egyfajta pozitív ismertséget is kaptak ezzel, hiszen az apjuk a marsi nagy kísérlet krónikása lett.
Most így végig gondolva, már nem tűnt olyan jó ötletnek. Maga az út is unalmas volt, szűk helyen összezsúfolva 50 emberrel, nem éppen kellemes élmény. Mindegy, csinálta az előírt edzéseket, amiket rafinált csúcstechnikás edzőgépeken kellett végrehajtani, a többi időt pedig olvasással töltötte. Először újra olvasta a Marsbéli krónikákat, aztán neki látott Proust könyvének. Az eltűnt idő nyomábant egyfajta szimbólumnak tekintette, úgy érezte, számára is megállt az idő, illetve inkább eltűnt, vagy fogalmazzunk pontosabban, elveszítette jelentőségét. Az, hogy nincs visszatérés, azt is jelentette számára, hogy megérkezés sincs.
Még egy napot várnia kellett, mert az űrtaxik először a felszereléseket vitték a vörös utálatosságra és a tudósokat, valamint a mérnököket, a többiekre csak azután kerülhetett sor.
Miután az idétlen szkafanderben kilépett a vörös porba, már tudta, hogy soha többé nem lesz boldog. Húsz métert kellett menni az állomás bejáratáig, egy percig sem tartott, de közben szinte lepergett előtte az élete.
Aztán bent, a műanyag kupola alatt óriási meglepetés érte. Először is mindenütt növények voltak. A keskeny utak mentén, apró házikók sorakoztak. A fogadó szobában át kellett öltözniük. Meglepetésére őt, az otthon használtakhoz kísértetiesen hasonló ruhák fogadták. Egy huszonéves fiatal srác, egy közeli házikóhoz vezette, a házban minden olyan volt, mint a Földön, sőt amit kalauza a dolgozószobájának hívott, az pontos mása volt annak, mint amit 300 napja elhagyott.
– Most pedig jöjjön, a kormányzó személyes eligazítást tart önnek. – mondta kísérője.
Nem kellet túl sokat gyalogolni, amíg egy nem nagy, de reprezentatív épülethez értek. A srác bevezette egy helyiségbe és ott hagyta. Alig kiment, a másik ajtón belépett egy magas, jó kiállású férfi, azonnal hozzálépett és a kezét nyújtotta.
– Üdvözlöm, én Jack Boss vagyok, a marsi, kísérleti expedíció kormányzója. Örülök, hogy üdvözölhetem itt köztünk.
– Én is örülök. – mondta Béla, minden meggyőződés nélkül.
– Nos, én olvastam a pályázatát. Nagyon érdekesnek tartom a szubjektív dokumentációról szóló koncepcióját. Magam is nagy Bradbury rajongó vagyok. Szóval kíváncsian várom, mi sül ki ebből. Vannak persze bizonyos, a hely specialitásából adódó különleges szabályok, ezeket majd megismeri, a lényeg, hogy tartsa be őket, bármilyen borzasztónak is tűnnek elsőre. Ezek a szabályok az ön és a kolónia biztonságát szolgálják. Amúgy nem kell sietnie, ismerkedjen, nézzen körül, eleinte kísérőt is kap, később már csak akkor, ha el akarja hagyni a bázist. Van valamilyen kérdése?
– Nincs.- mondta Béla és kezet nyújtott, de a kormányzó elhárította.
– Van itt még valami. Szibill! – szólt bele a karórájába. Kinyílt az ajtó és egy vörös, rövid hajú nő lépett be.
– Bemutatom a hölgyet, ő itt Szibill.
– Örvendek. – mondta visszafogottan Béla.
– Hát még én. Szia!- mondta a vörös.
-Az a helyzet Béla, hogy a hely dinamikája, valamint a kolónia jövőbeli gazdasági képességei miatt mindenkinek egy párt jelölünk ki.
– Erről nem volt szó. – mondta Béla.
– Nem, mert ez a többi feltételhez képest csak apróság. – Béla szólni akart, de a kormányzó leintette. – Jól figyeljen, egy pontos, genetikai és pszichológia elemzés alapján választottuk ki önöket egymásnak. Ez nagyon fontos, mert az itt lévő életük, reproduktív időszakát együtt kell tölteniük. – Béla újra szólni akart, de a kormányzó még erőteljesebben intette csendre – Igen gondolom azt akarta kérdezni a reproduktív, mit jelent. Ebben a konstellációban azt jelenti, hogy gyermekeket kell nemzeniük. Ez nagyon fontos a kolónia korösszetétele miatt. Majd idővel megszeretik egymást. Én azt tanácsolnám, tegeződjünk és így tegeződve mondom, mihelyt hazaértek, döngesd meg. Tudjuk, hogy az űrhajón nem is maszturbáltál, szóval jól fog esni. – Béla erre már nem is akart mondani semmit. Szibill viszont sokatmondóan vigyorgott.
Míg hazafelé ballagtak, Szibillnek be nem állt a szája. Mesélt a marsi életről. Kiderült, hogy Béla összes könyvét, de még a novelláit is olvasta és amúgy is mindent tudott róla. Pontosan tudta a házassága részleteit, tudott a gyerekeiről, sőt amikor Béla inkább mérgében és csalódottságában, mint valódi vágytól tüzelve otthon, a kormányzó tanácsának engedelmeskedve, a tettek mezejére lépett, kiderült, még azt is tudta, mit szeret az ágyban. Amúgy Szibill formás nő volt, mindenből pont ott és annyi volt rajta, amennyi kellett, egy kivétellel, tetőtől talpig szeplős volt. Ezt igazából csak akkor vette észre, amikor már, a hanyatt fekve, széttett lábakkal alvó Szibillt, mint neki rendelt élet és dugótársat alaposabban megszemlélte.
Átment a dolgozószobába. Az ismerős környezet arra inspirálta, hogy ha már az egyéb felkérésnek ily gyorsan eleget tett, akkor neki kezdjen, igazából vállalt feladatának is. Az íróasztalon pont úgy, a bal szélén, ahogy hagyni szokta, ott volt a laptopja. Először azt hitte, valami utánzat, de nem, ez a földi laptopja volt, ezen írta ezt a hülye pályázatot is és az utolsó két regényét.
Csinált egy új könyvtárat mars néven. Aztán nyitott egy új dokumentumot, egy darabig lebegtek az ujjai a billentyűzet felett, a címen gondolkodott. Visszament a hálóba, hogy még alaposabban végig nézze Szibillt, nem is a szeplők, hanem az éppen csak karbantartott vörös pamacs volt az, ami igazából elgondolkodtatta. Ha felébred, leborotváltatom vele, mondta. Aztán arra gondolt, marsi szabályok ide, marsi szabályok oda, nem biztos, hogy csak ez az egy nő juthat neki, itt, ezen a kietlen bolygón. Körül nézünk a málnás kertben, mondta magának vigyorogva. Aztán visszaült a gép elé és vigyorogva kalapálta be a címet: Marsbéli jó pinák.