Eltékozolt napok
Prebari szokásától eltérően nem az utolsó pillanatban esett be az egyetemre, már egy órával a kezdés előtt ott volt. Máriát már ott találta:
-Szia.
– Szia – a lány nem nézett rá a monitorra bámult miközben az egeret kattogtatta. Prebari könnyed mozdulattal húzta ki a konnektorból a számítógép csatlakozóját. A szünetmentes áramforrás visítani kezdett.
– Barom! – visított Mária is – ezt miért csináltad. Prebari válasz helyett csak felkapta és megcsókolta. Mária némi tétovázás után lendületesen visszacsókolt. Sokkal alacsonyabb és könnyebb volt Tímeánál. Prebari élvezettel tartotta a levegőben törékeny testét.
– Tímea megöl minket. –mondta Mária, amikor végre levegőt vettek.
– Az lehet, de ne törődj vele. – válaszolta Prebari és hozzátette – Nincs visszaút.
– Micsoda?
– Semmi. Most szépen elmeséled nekem miért játszottad az aggszüzet majdnem egy éven keresztül. – A szoba csendjébe csak az egyetem tompa zaja tolakodott be időnként. Mária nem válaszolt szeme valahol a szoba falán túl keresett kapaszkodót. Prebari türelmesen várt miközben ujjai könnyedén masszírozták a lány tarkóját. A csönd kínosan hosszúra nyúlt. Prebari ujjai már a rózsaszín fül kanyarulatain barangoltak.
– Majd máskor elmesélem. – mondta a lány és felkapaszkodott Prebari szájáig. Erős mentolos íze volt. Prebari elmosolyodott volna, ha csókolózás közben lehet mosolyogni. Így a kaján mosoly megmaradt a koponyája sötét boltozata alatt keringő fantomnak. „Erre készült – vigyorgott a fantom – és ötpercenként tömte magába a szájfrissítőt”. A többi fantom is elnevette magát s tulajdonosuk fejében táncot járt a jókedv.
– Oppá! – mondta a hármasszámú mellrekorder. Anikó állt az ajtóban s vigyorogva szemlélte az oktató személyzet erőteljes szájkontaktusát. Prebari lefejtette magáról Máriát és a lányhoz fordult:
– Segíthetek valamiben? – Mária is az ajtó irányába pillantott és elvörösödött, zavartan a könyvespolc felé fordult és elkezdett kotorászni.
– A többiek küldtek megnézni itt van- e vagy elmarad az óra? – a lány pimaszul nézett a szemébe.
– Nem marad el, mehetünk is. – Prebari felkapta az óravázlatokat. Amikor kiléptek az üres folyósóra belecsípett a lány karjába és azt mondta:
– Kislány, ha ebből pletyka lesz, megígérem kimeríti az uv keretét.
A lány szája sarkában fölényes mosollyal kifeszítette a mellét. Nem úgy nézett ki, mint aki beijedt, így Prebari okosabbnak látta taktikát váltani:
– Te sokkal csinosabb vagy mint ő, csak tudod az egyetemi szabályzat… Bár, ha rád nézek szívesen megszegném.
– Mikor? – a kérdés teljesen kizökkenti a gondolatmenetéből. Nem tudja komolyan gondolja e a lány vagy csak csapda. Nézi zöldes szemek a sötét haj alatt. A kontraszt érdekes ritmikát kölcsönöz az arcának. Mellei szinte kihasítják a trikót. Termetben éppen Tímea és Mária között van. Képtelenség gondolja Prebari, de vágyai már új lejtőkön szánkáznak.
– Mikor? – kérdezi újra a lány.
– Délután négykor, Rozmaring u 5. Az alsó csengővel csengess.
– Ott leszek. – mondja Anikó, mielőtt befordul az előadóba. Formás fenekén táncot járnak a felvarrt zsebek. Prebari most újra érzi az események feltartóztathatatlan láncot, alkotnak egyik, kapcsolódik a másikhoz és vonszolja őt egy egyenlőre még ismeretlen, de félelmetesnek sejlő végzet felé.
A menzán már úgy érzi mindenünnen kandi tekintetek kutatják, belelátnak a fejébe és ítéleteket mondanak róla. Tálcájával a kezében megpróbál egy üres asztalt keríteni. A terem túlsó végében mozgolódás támad egy csapat lány indul a mosogató felé, némi kerülővel arra veszi az irányt. Nem tudja mit eszik, most képtelen figyelni az étel ízére.
– Leülhetek? – a hármas az, Prebari megadóan bólint. A lány fesztelen csevegésbe kezd a számítástechnika nyújtotta új lehetőségekről. Prebari lopva körülnéz, de látszólag senki nem figyel rájuk, az egyetemi étkező a megszokott hétköznapi zsongásba merül.
– Hello, jó étvágyat! – mondja Mária, és lendületesen bekapcsolódik a témába. Prebari nézi a két fiatal nőt és ismét az események láncolatán kezd töprengeni.
A hazaút sem hozott enyhülést. Prebari most nem élvezte a bringa sima futását, az erőt, amely testéből kiszökve és újra termelődve repítette a kertváros felé. Ebből, hogy mászok ki kérdezgette, de nem kapott választ. A zöldellő kukoricás felől műtrágya szagát hozta a szél. Máskor, ha ilyet érzett hosszan elgondolkodott a fejlődésről, a világ megállíthatatlan változásáról most csak tekert. Lába, mint a felhúzott játék babáké járt öntudatlanul. Otthon kiült a fűzfa alá. A kis tó látványa, mint mindig most is megnyugtatta kissé. Nézte a körben zöldellő füvet s fejében elcsitult a zsongás „Le kéne már nyírni” – gondolja. Ez az ő feladata. A viszonylag kedvezményes bérletért cserébe vállalta, hogy rendben tartja az udvart, telente dobálja a havat. Elsőre a hirtelen jött felajánlás megrémítette, soha nem volt az ilyesfajta tettek embere. Aztán amikor elkezdte szinte pillanatok alatt ráérzett az izére. Szeretettel dédelgette a bokrokat, a fákat, egy buddhista szerzetes átélésével, odaadásával nyírogatta az utak, kövek mentén rakoncátlankodó fűszálakat. Tulajdonképpen a kerti munka értette meg vele a meditáció lényegét. A kerti út mentén görnyedezve érte valamiféle ő csak így nevezte korlátozott érvényű megvilágosodás.
Felment a lakásba és beindította a számítógépet, ilyenkor szokta a reggeli munkáját átfésülni. Most azonban nem igazán fogott az agya csak nézett a képernyőre. A betűk, mint fekte hangyák mászkáltak a fehér háttérben. Ledőlt az ágyra, az álom áthatolhatatlan harangot borított fölé.
Álmában, egy sivatagban kerékpározott. Lassan kínlódva tekert a forróságban. Időnként sötétkékbe öltözött beduinok húztak el mellette veszett csengetéssel rozoga bringáikon.
A kapuban Anikó nyomta az alsó csengőt egyre türelmetlenebbül, végül keze a felsőre tévedt pillanatokon belül egy öregúr fehér feje jelent meg az ablakban:
– Kit keres kisasszony?
– Prebari Viktor tanárurat.
– Jöjjön csak be szerintem, itthon van talán hátul, bóklászik a kertben. Menjen és keresse meg.
Anikó belép a kapun a szíve hirtelen ritmust vált eszeveszetten, zakatol a mellkasában a Prebari által csak egyszerűen hármasnak címkézett formás mellek alatt. Idegesen igazgatja csöppnyi szoknyáját, aztán elindul bizonytalanul az udvar belseje felé. Minden harmadik lépésnél arra gondol, visszafordul és elrohan, de azért csak megy tovább. Prebari, ha látná azt mondaná: „ Az úton menni kell bárhová vezet”. Miközben lassan sétál megkörnyékezi az udvar varázsa. Olyan, mint egy megtervezett vadon. Szorongásából kíváncsiság lesz, miközben megáll egy pillanatra a kis tó előtt. Körülnéz a bokrok közül kivillanó fal és a lenyírt fű, jelzi ez mégis csak egy kert. Hátrébb néhány aranytuja övezte tisztáson padot talál, leül rá, hogy rendezze gondolatait. A délutáni nap megsimogatja izmos combjait. Nem csak fény ez, de testi közelség. Simogatás mely erotikus kívánságok felé tereli gondolatait. Így ül ott néhány percet aztán felbátorodva a nap kezeitől s felismerve a valódi okot, amiért jött elindul, hogy beteljesítsen egyfajta lehetséges végzetet. Benyomja a garázs résnyire nyitott ajtaját. Egy barátságos előszobában találja magát melyből meleg barna színekkel öltöztetett lépcső vezet fel a padlástérbe. Fent egy polcokkal tagolt tágas és világos tér fogadja, kicsit keleties berendezéssel, vagy inkább hangulattal. Az egyik könyves polc mögött megtalálja az ágyat. Nézi az alvót, akinek szája sarkából nyál csordogál a kék takaróra. Teljesen elbizonytalanodik, valahogy feleslegesnek érezi magát ebben a magányhoz szokott lakásban. Az ágyat a lakás többi részétől elválasztó könyvespolcot nézegeti. A könyvek egy egészen más embert rajzolnak elé, mint akit ismerni vélt. Levesz egy érdekesnek tűnő könyvet „A mágia története”. A lépcsőfeljárónál álló kanapéhoz sétál, kényelmesen elhelyezkedik és olvasni kezd. Egy óra múltán végig dől a kanapén és úgy olvas tovább. Kilenc körül kicsúszik kezéből a könyv feje félre billen.
Prebari már fél órával a megszokott idő előtt ébren volt. Odakinn a hajnal éppen csak készülődött. Lenyomta a vén vekker kallantyúját. Egy ideig még tűnődött az ágy szélén ülve a világ változásain, aztán lassan felemelkedett. Lépett kettőt a padláslakás egyetlen üres tere felé. Egy nagy szőnyeg volt melyet az ablakhoz állított íróasztal a kanapé és az étkező pult, a beépített szekrény, valamint a könyvespolc határolt. A lépcsőt bevilágító ablakból beszűrődő fényben meglátta az alvó lányt. Eszébe jutott a megbeszélt találkozó.
– Hohó! – mondta halkan és folytatta reggeli rituáléját. Eleinte nehezen lendült bele. Légző gyakorlatai közben gondolatai vissza, visszatértek az alvóhoz, ám lassan belefeledkezett az állások sok gyakorlással könnyeddé csiszolt szépségeibe. Teste siklott a levegőben. Végül vagy tizenöt percnyi meditáció után belépett a zuhanyozóba. Vékonyan megengedte a forró vizet, aztán addig hűtötte, míg hideg lett, de nem fájóan, csak frissítően hűvös. Tetőtől talpig végig dörzsölte a testét a hátmosókefével, bőre szinte égett, utána a törölközővel folytatta a dörzsölést. Odakinn az alvó a vízcsobogásra felébredt. Eleinte álomittasan arra gondolt esik. Felült a kanapé étkező pult felőli oldalán és a fürdő ajtajára bámult. A vízcsobogás elállt, odakinn már a hajnal paskolt fénypálcáival párafelhőket a még lustálkodó tájra.
Prebari kilépett a fürdő ajtaján.
– Jó reggelt! – üdvözölte a lányt, aki nem szólt csak furcsán bámult rá.
– Miért nem ébresztettél fel? – a lány még mindig nem szólt, csak valami furcsa mozdulatot tett. Prebari ekkor döbbent rá, hogy természetesen meztelenül áll a lány előtt. Mindig ruha nélkül aludt és reggeli gyakorlatait is így végezte.
– Bocs, felkapok valamit.
– Ne, nagyon jól mutatsz így is. – mondta a lány és elpirult, már szívta volna vissza, de a szavak Prebari fülén át eljutottak oda, ahova talán nem is szerette volna. Prebari megsejtvén a lány zavarát arra gondolt „nincs visszaút, apró és nagy tévedéseink szavaink cselekedeteink következményei önálló életet élnek, tovább lendítik a világ kerekét, amely attól fogva kicsit másként gurul tovább…” A lány zavartan bár, de leplezetlen kíváncsisággal bámulta tovább rafinált gyakorlatokkal tökéletesre munkált testét. Prebari leült mellé.
– Te tényleg azért jöttél, hogy lefeküdj velem?
– Igen mondta a lány, de a hangja bizonytalan volt.
– Akkor miért nem ébresztettél fel?
– Nem mertem.
– Még most is akarod?
– Nem, talán már nem. – a lány úgy érezte süllyed, kitudja hova – Mikor megy az első busz?
– Nem tudom, nem járok busszal. – Prebari már a lány tarkóját simogatta.
Később azon gondolkodott a lány tapasztalatlansága miatt volt olyan passzív, vagy egyszerűen úgy hitte, a jó alakja, a fekete haja alól kivilágító zöld szemei, férfimagazinokba kívánkozó mellei elegendő izgalmat okoznak s neki egyéb teendője nincs. Nagy nehézségek árán kicsikart belőle egy orgazmust, amit a lány némán összeszorított ajkakkal élt meg. Most csendesen szunyókált újra. Prebari arra gondolt meg sem kérdezte ő miért nem élvezett el. A nap odakinn már magasan járt Prebari felötözött s közben a meg nem írt oldalakra gondolt. Egy öntapadós cetlit ragasztott a lány mellére „Nem kell bezárkózni, csak húzd be az ajtót! Pussz!” Aztán kitolta a bringát. A kerti tó vizéből egy idióta nézett vissza rá.
A bringa gurult, felfalta a távolságot a kertváros és az egyetem között.
Mária már odabenn ült. Prebari mellé telepedett, megfogta az egéren nyugvó kezét és maga felé fordította a forgószékkel:
– Szóval miért játszottad a szürke penészvirágot? – nézte a lány felhős kék szemét.
– Hagyj fáj, dolgozok! – de Prebari már ott térdelt előtte így majdnem egy magasságban volt a feje a széken ülő lányéval. Megfogta hátul a nyakát és gyöngéden maga felé húzta. A szájuk épp csak találkozott. A lány szája akár egy ragadozó virág próbálta magába szívni, de Prebari elhúzódott. Mária szemében kék fények gyúltak a székről egyenesen rádőlt. Prebari úgy ügyeskedett, hogy Mária kerüljön alulra 90 kilója alatt moccanni sem bírt.
– Szóval megmondod mire volt jó ez az egész színjáték?
– Nem és ha nem szállsz le rólam sikítok. – Prebari megcsókolta. Mária éppenséggel nem úgy csókolt vissza, mint aki kiabálni akar. Taktikát kell váltanom gondolta Prebari. A lány szinte falta a száját, remegett a teste, rég lehetett már férfival. Leszáll róla és felültette.
– Megőrülök a szádért. – suttogta Mária- Olyan jó.
– Le akarok feküdni veled. – nyöszörögte miközben Prebari keze fáradhatatlanul barangolt a nyakától a melléig és vissza. Mária elkapta a kezét:
– Jó illata van a bőrödnek, és jó az íze. Mint egy kutya nyalogatni kezdte. Prebari másik keze már a lány hasán járt lassan ereszkedett lefelé. Miközben Mária jobb kezének ujjait harapdálta a másik mutató és középső ujja könnyedén csúszott belé. Prebari pontosan tudta az összes apróbb és nagyobb mozdulat értelmét. Figyelte a lány reakcióit, a nyögdécselését. Fogatit a kézfejébe mélyesztette miközben élvezett, aztán Prebari mellének dőlt:
– Nagyon, nagyon jó volt nyögte. – Prebari titkon megnézte az óráját, még tíz perce volt nyolcig. Megcsókolta a lány arcát, aztán felsegítette a székre:
– Mennem kell kicsim.
– Ne, ne hagyj itt! Most ne!
– Órám lesz, nem lenne jó, ha ismét ránk nyitnának.
_ Megdugtad azt a kis kurvát? – kérdezte Mária hirtelen támadt arroganciával.
– Dehogy – hazudta Prebari – honnan veszel ilyet? Légy jó, majd jövök. – azzal felfogta a jegyzeteit és kilépett a folyosóra. Amint ment a lányok és fiúk között úgy érezte mindenünnen cinkos pillantások kísérik.
A teremben minden a megszokott volt.
Megállt a tábla előtt és nem szólt semmit csak várt. A lárma eleinte nem akart szűnni, de öt perc után minden hirtelen halkulni kezdett végül egy pillantás alatt csend lett. Mint egy idióta állt a neki szánt csend közepén. Lapozgatni kezdte a jegyzeteit.
– Hol is hagytuk abba, – fordult végül egy szőke lányhoz az első sorból. A lány felállt, olyan halovány volt, hogy szinte nem is látszott, a hangja is alig ért el a katedráig. Prebari arra gondolt a szőkék közt még kevesebb a széplány, ezért van akkora nimbusza annak a néhánynak. Végig ezen gondolkodott miközben a számítógépben zajló folyamatokról beszélt.
Amikor visszament az irodájába Mária nem volt ott. Prebari leült az asztalához. A következő két órája szabad volt. Végig nézett a reménytelen rendetlenségbe vesző asztalon. Valamikor büszke volt arra, hogy átlátja a káoszt, azonban ez a zűrzavar már rég nem volt átlátható. A papír halmok összevisszasága hosszú ideje egy megfejtendő üzenet volt. Lépnie kell. Olvasta hirtelen jött ihlettel az üzenetet. A kettőségnek véget kell vetni. Prebari Viktor egyetemi oktatónak el kell tűnnie, mert a mögötte rejlő személyiség meghaladta. A gondolattól nyugtalan lett. Tudta, szokások börtönébe kényszeríttet elméje és teste már másra vágyik. Pontosan érezte a hajnali kelések hiábavalóságát, a reggeli rítusok kiüresedését, puritán szokásainak álszentségét. Visszagondolt az elmúlt évekre és érezte, egy dolgot csinált csak helyesen, illetve értékelhetően: a taoista és tantrista szerelmi technikákból csiszolt, a vágy szénmonoxiddal telített pincéjében kiérlelt virtuozitása a testi szerelemben volt egyetlen kapaszkodója, mentsége az elrontott évekre. Ám még ezt is elpazarolta, elvesztegette és majdnem végleg elveszítette egy nő mellett.
Megállt az ablak előtt és az üvegből áttetszően rámeredő képmását vizsgálta. Jóképű volt. Nem az a kiköpött szépfiú, de magas nyúlánk alakja, arcán a csibészes mosoly, kiegészítve némi entellektüel benyomást keltő aranykeretes szemüveggel meglehetősen jó benyomást tett a női nemre. Az egyetemista lányok szerint egy jó pasi volt, s ez éppen adott annyi önbizalmat, hogy tudja az övé a világ, ha akarja. Megszagolta a kezét. Ujjain Mária nedves vágyainak illata gondolatait új vágányra terelte. Látta maga előtt a kulturális rendezvények nőit, köztük nagy emberek feleségeit, lányait a pillantásuk ígért valamit, talán egy másik jövőt. Szívta magába Mária illatát és látta, pontosan látta…
– Bocsánat bejöhetek? – megfordult az ajtóban Anikó állt. Ilyen szerencsétlen szépséget már rég látott.
– Gyere csak. – a lány behúzta maga mögött az ajtót, látszott rajta, hogy valamit mondana, de nem tudja, hogyan kezdje. Prebari nézte a megzavarodott lányt. Tudta mondania kéne valamit, ami átsegíti zavarán, de nem volt hozzá kedve, inkább figyelt és szívta magába az ujjaiból áradó illatot. Talán percekig hallgattak, talán csak pár másodpercig, az idő kilépett néhány pillanatra a kvarckristályok szorításából.
– Szóval… – kezdte újra a lány.
– Szóval? – kérdezte Prebari.
– Hajnalban azt hiszem orgazmusom volt. Először. Nem hittem volna, hogy ilyen jó. – nyögte ki végül egy szuszra és a talpáig elvörösödött. Prebarinak hirtelen a tóba hulló Tímea képe villant be. Elvigyorodott.
– De komolyan. – mondta a lány félre értve a mosolyt.
– Elhiszem. Tudod tulajdonképpen… – beszéd közben az orrához tartotta az ujjait. A felizgult nő szaga volt az egyetlen, ami fenntartotta benne a felismerést. Úgy érezte beérkezett, megvilágosodott. Beszélt a lányhoz mindenféle dolgot a testi és egyéb vonzalmakról és közben arra gondolt, megtörtént. Megtörtént a csoda, amiért annyit dolgozott. Amiért korán kelt, amiért gyötörte magát. Egyszerűen ott volt. Pedig pár napja még távolinak tűnt elérhetetlennek. Nem tudta pontosan mikor vette át a szót a lány, csak észlelte. Egy nő illata és egy másik nő hangja. Akár a világ tetején is lehetett volna. A Kailas valamelyik szikláján. Úszott a kristálytiszta levegőben. Ilyen egyszerű ez, ennyire egyszerű. Boldog volt, de másként, mint eddig bármikor, feltétel nélkül örült a semminek, a végtelen egy darabjának.
– Bocs, nem zavarok? – Mária állt az ajtóban szőkén, féltékenyen. Megcsörrent a telefon, Prebari a mindent tudók mosolyával vette fel a kagylót.
– Gyere át hozzám! Rögtön! – Tímea volt az. Prebari már nem is mosolygott csak fogta a sors kezét és indult. A két nő ott maradt kérdéseivel és kétségeivel.
Prebari Tímea szobája felé tartott. Utálom a konfliktusokat, – gondolta – rendezzék le egymás között. A folyosók kihaltak voltak. Az előadók hangja távoli morajlás volt csupán. Hó ropogását hallotta a lába alatt.
– Szia. – Tímea olyan volt, mint akit súlyos gyász ért. Mintha a melle sem feszült volna olyan vehemenciával a blúznak.
– Szia. Mi a baj? – Prebari pontosan érezte mennyire álságos a kérdés. Tudta mi a baj és félelmetesen nem érdekelte. Az együtt töltött évek, a néha féktelen, néha végletekig kimódolt szeretkezéseik keltette varázs eltűnt s inkább tetszett levetett láncnak, mint szép emléknek. Tímea könnyekkel a szemében beszélni kezdett. Prebari pedig alaposan meglepődött. Jelenetet várt, cirkuszt, de csupán egy csöndes vallomást kapott. Prebari arra gondolt, ha ez előbb van talán minden másként alakul. Nézte a széken kuporgó nagydarab nőt, akinek izmos testét úgy ismerte, mint a sajátját. Tudta legalább némi részvétet kéne éreznie, de nem ment. Tímea is látta ezt a közönyt, ráemelte könnyes tekintetét.
– Miért nem mondtad soha, hogy váljak el, legyek a tiéd? Még azt sem mondtad soha, hogy szeretsz csak a testemet dicsérted, meg a technikámat. Miért? – Prebari mindig utálta az ilyen helyzeteket.
– Bocsáss meg nekem. – mondta minden meggyőződés nélkül és megsimogatta a síró nőt. Aztán kilépett a folyosóra.
Kint zsibongott a diákság. Mindenütt miniszoknyák, feszülő farmerek, dombos trikók. „Egy barom vagyok. – gondolta Prebari – Író létemre képtelen voltam valami érzelmeset mondani. Olyan ez, mint egy rosszul bejfejezett regény, tisztára olyan, de nincs kedvem a végét újra írni.” Képzeletben vállat vont, aztán vonult vidáman a miniszoknyák, farmernadrágok között. Úgy ment, hogy tudta méltó arra, ami várja, érezte a sikert, de nem érdekelte. A siker dolga eljön e hozzám vagy marad, ahol van, nincs közöm hozzá.
Nem ment vissza a szobájába. Leballagott a kerékpárjához és kitolta az utcára. Nem ült fel rá csak tolta a gépet s közben sármos pillantásokat eregetett minden csinosabb nő felé. Az övé volt a város, legalább is így érezte. A sétáló utcában letámasztotta a bringát és leült egy padra. Félelmetesen szabadnak érezte magát, életében először volt igazán független. Körben mindenütt emberek siettek valahova. Ő volt egyedül, aki megérkezett. Délután korrigálás helyett kedvenc tava körül kerekezett nyugodtan gurult, élvezte a tájat, az ismerős árnyékokat, fényeket. A strandon leszállt a bringáról és kíváncsian tologatta a napozók között. Alaposan megvizsgált minden domborulatot, leégett bőrfoszlányt, anyajegyet, pattanást. A strand végén a hallgatólagos nudista szekciónál egy jó negyvenes molett nő ráripakodott:
– Mi van buzeráns? Mit bámulsz? Nem láttál még pinát? – Prebari elnevette magát. Nézte a nő szétfolyó testét, megbűvölve bámulta a felemlegetett óriási testrészt és nevetett, mint aki megőrült. A nő hisztériás sikítozásba kezdett. Pillanatokon belül négy meztelen férfi és öt meztelen nő vette körül, s fenyegetően, bár kissé tétován próbálták távozásra bírni. Prebari azonban a leplezetlen, meztelen felháborodás még bőszebb nevetésre ingerelte. Leült a fűre és röhögött, mint egy eszelős. A nudisták nem tudván mit kezdeni ezzel a nevetéssel feladták és mindenki elindult a saját gyékénye felé. Az egyik kövérkés, kopaszodó férfi hirtelen visszafordult, odarohant hozzá és esetlenül oldalba rúgta. Prebari maga sem tudta miért a rúgó láb után nyúlt és a pocakos férfi nagyot huppant a strand megsárgult füvén. Arcán a dühöt döbbenet és félelem váltotta fel. A strand e félreeső szögletébe valami rosszérzés költözött. Prebari felállt a fűből, végre elmúlt a nevethetnékje. Felült a bringára s közben még odavetette a kövérkés nőnek:
– Láttam már párat hölgyem, de ekkorát még soha.
Prebari három kilométerrel odébb is azon gondolkodott, vajon miért kellett ennek megtörténnie. Aztán arra gondolt olyan ez, mint a madárcsicsergés, a közeli víz illata egyszerűen hozzátartozik a délutánhoz és kész.
Amikor félóra múlva visszafelé kerekezett a strandnak az a darabja teljesen üres volt. Prebari arra gondolt vajon a semmiből jött s a semmibe hullt nagy nevetéssel végleg véget vetett a helyi nudizmusnak, a gondolattól ismét elvigyorodott. Hazáig nevetett. Újra élte a pillanatokat a meztelen formátlan testeket, a tehetetlen gesztusokat.
Otthon első dolga volt elállítania vekkert. Nincs több koránkelés. A gondolattól valami végtelen érzékiség járta át, szabad volt. Levitte a laptopot a kertbe. A késődélutáni langy melegben végig olvasta az utolsó pár oldalt, aztán komótosan nekilátott. Első dolga az volt, hogy a szerző nevét átírta Hajnal Péterre. Hajnal Péter ízlelgette, a ki tudja honnan jött nevet. Ujjai már nem száguldoztak úgy a billentyűzeten, mint reggelenként. Inkább masszírozták a gépezetet. Műanyag gombok és az ujjai között energiák áramlottak ide-oda. Olyan gyönyört érzett, amit nővel még soha. Összeforrt a gépezettel. A ledes kijelzőn táncoló betűk mögött ott volt a tekintete. A búcsúzó nap fényhidat épített teste és a mindenség közé, és Prebari átkelt rajta eltávozott bele az izzó napkorongba. Aztán a hídon az enyhén izzadó vibráló testbe megérkezett Hajnal Péter.
Este kilenckor csengettek. A kert kapuban Mária állt, a kijelzőre pillantott, több mint hat oldal, ennyit még soha nem írt egy szuszra. Elégedetten kattintott a Save gombra aztán ment, hogy beengedje a lányt.