6. fejezet
Az eső
– Hova tűntél? – kérdezte Mária mikor belépett a kapun.
– Haza jöttem. – mondta Hajnal derűsen. Mária ránézett és valami furcsa érzés töltötte el.
– A dékán is keresett. – próbálta a beszélgetést a megkezdett vonalon tartani.
– És megtalált, – kérdezte Hajnal miközben az arcán a derű már jókedvbe csapott át.
– Ez nem vicc. Nagyon dühös volt. Azt mondta, unja a különcségeidet. Elege van a különböző indokokkal meg nem tartott órákból, ki nem állhatja, hogy az egyetem összes nője, a takarítónőtől a 62 éves Szabó professzor asszonyon át, az elsőéves hamvaskákig kötelességének érzi, hogy fedezze a linkségedet. Unja, hogy…
– Emlékszel még, miért jöttél? – vágott közbe Hajnal – azért, hogy csapzottra keféljelek, hogy kikúrjam belőled a felgyülemlett fezsültségeket, hogy megtisztulj a tűzben, hogy elégjenek a gátlásaid, hogy végre élj. – Mária döbbenten nézett rá. Még soha nem hallotta így beszélni. Egy pillanatra arra gondolt elmegy, de csak ment Hajnal mellett a kert belseje felé.
– Ez a kedvenc helyem. – mutatott Hajnal a fűzfa alatt álló asztalra – a legjobb dolgok mindig itt történnek velem. Amikor itt vagyok, különleges atmoszféra vesz körül. Itt írtam eddig a legjobb mondataimat. Ki is most a dékán?
– Ne hülyéskedj, a Kovács professzor.
– Soha többé nem megyek be tanítani érted, soha. Vége az egyetemi éveknek felnőttem.
– De Viktor…
– Péter vagyok. Hajnal Péter. – Mária megütközve nézett rá.
– Te meghülyültél, vagy engem hülyítesz?
– Egyik sem csak változnak a dolgok. Hallottál már a tantráról?
– Igen valami indiai hókuszpókusz a szex körül.
– Nem hókuszpókusz, akarod kipróbálni?
– Nézd, őszinte leszek, nem kell ilyen egzotikus dumával vesződnöd, én anélkül is, simán lefekszek veled.
– Szeretném, ha megértenéd, hogy ez nem arról szól.
– Mindegy miről szól. Másfél éve, mióta elváltam nem voltam férfival. Senkivel érted, senkivel, mert az a mocsok megcsalt érted, pedig mindent megtettem neki. Egy szex őrült volt, de én is, érted, nem a felesége, hanem a szajhája voltam. Volt otthon neki egy saját bordélyháza, de nem volt neki elég, megmászta a barátnőimet, a szomszéd feleségét, az egész várost. Ezért jöttem ide. Úgy éreztem ott minden jobb nő, aki szembe jön, éppen vele volt. Majdnem beleőrültem és megfogadtam soha többé nem kezdek férfival. Aztán összeraktak veled. Először azt gondoltam csak megjátszod magad, figyeltelek és azt hittem megismerhetlek, de te folyamatosan változtál. Figyeltelek és a tél végén rájöttem szeretlek. Most ne vágj közbe! Eleinte nem akartam. Aztán akartam, de te átnéztél rajtam, akkor elmentem a fodrászhoz és vettem pár cuccot, de tudd, ha te is átversz, megöllek és magamat is és … – Hajnal a szájára tette a kezét.
– Ne ijesztgess! Ez érdekes történet elmesélnéd részletesen? – A Hold is kíváncsian figyelt. Hajnal kérdezett és Mária eleinte vonakodva, pironkodva, aztán egyre jobban felbátorodva és felizgulva mesélte házassága történeteit. Soha nem gondolta volna, hogy bárkinek elmondja így, ilyen részletesen. Hajnal figyelte és irányította ezt a gyónást, mely nem neki szólt, hanem Mária elvesztegetett vagy annak hitt éveit próbálta újra értékelni. Hajnal Péter és a hold, két kukkolló, ott állt Mária hálószobájában és figyelt. Nézte a nőt és a férjét, figyelte mit művelnek, aztán kiment velük a konyhába, a fürdőszobába, a WC-re. Soha nem hallott még nőt ilyen részletesen mesélni a szexről. Végül a Hold adta fel először és elbújt egy felhő mögé.
– Fázok kicsit, nem mehetnénk be?
– Gyere! – Hajnal megfogta Mária kezét és vezette fel a garázs padlásterébe, ideiglenes otthonába. Mióta beköltözött, bár folyamatosan csinosította a lakást mégis átmenetinek érezte. Valamiért folyamatosan arra készült, hogy elmegy és közben jobban otthon volt a környéken, mint bárki más. A kertben ismert minden fűszálat, minden rigót. A környék összes földútját ismerte és mégis néha elvágyott innen.
– Milyen szép, én az agglegénylakásokat másképp képzeltem el.
– Én nem vagyok agglegény csak még nem nősültem meg Vacsoráztál már? Csinálok valami kínait, az gyorsan megy.
– Nem köszönöm, nem enni jöttem. – mondta Mária és felkúszott Hajnal szájáig.
– Akkor igyunk valamit, nagyon jó boraim vannak.
– Nem bánom hozz valamit. – Hajnal először Egri Bikavérre gondolt, de úgy érezte ide most valami más kell. A levegő vibrált a padlástérben. Tokaji aszú, igen az kell, hogy a légkör még fülledtebb legyen.
– Mi ez? – kérdezte Mária, amikor belekóstolt.
– Tokaji aszú, nem ismered?
– Hallani, persze hallottam, de még azt hiszem soha nem ittam. Egész jó. – kortyolt bele – Te nagy borszakértő vagy mi? Eddig azt hittem csak a nőkhöz értesz.
– Sok mindenhez értek, a nőkhöz legkevésbé.
– Ne szerénykedj! Legendák keringenek rólad az egyetemen.
– Tudom, de a fele sem igaz. Ez Tímea miatt van, mindenki azt gondolja, aki őt kúrogatja az csak egy csődör lehet. Pedig tudod, van egy csomó jó tulajdonságom. Például nincs nálam jobb kódfeltörő széles e hazában, aztán jobban szerelek bringát, mint a szakszerviz. Kiváló kertész vagyok, jól főzök és a harcművészetekben is otthon vagyok, plusz még irtózatosan jó könyveket írok. Ja és én vagyok a legszerényebb pasi a környéken.
– Akkor az ágyban nem is vagy jó? – vigyorog Mária.
– Nem igazán, bár nehéz eseteknél azért kódfeltörő múltam segít. – Hajnal már Mária tarkóját simogatja, poharát könnyedén a lányéhoz koccintja.
– Le vele. Bár barbár dolog ez. Az ilyen bort órákig kell nyalogatni, de én most inkább téged nyalogatnálak. – az aszú cseppek leszáguldanak a torkukon és magukkal viszik még megmaradt gátlásaikat. Mária szája, mint egy éhes orchidea szívja be Hajnal nyelvét, mintha elakarná nyelni, de Hajnal visszahúzódik a lány mögé kerül, könnyű kézzel masszírozza a nyakát, aztán a vállára kúsznak a kezei és vissza fel a fejbőréig. Az ujjaiból elektromos jelek áradnak és betöltik a lányt. Az ujjak végig táncolnak két oldalt a gerince mentén, váltakozva erősen, gyengéden nyomogatva az izmokat. Amikor Mária derekáig ér a keze megfogja a blúzát és húzza felfelé, a lány karjai engedelmesen szinte magunktól emelkednek, s Hajnal ujjai már a meztelen bőrén járják tovább különös táncukat. Kis idő múlva mintha csak véletlen történne, kikapcsolja a melltartóját. A szürke ruhadarab, mint egy lelőtt galamb hull a padló felé. Aztán a szoknya következik, Hajnal csak éppen kigombolja, aztán hagyja, had csússzon egyre lejjebb. Akkor felemeli a lányt és az ágyra fekteti, csak egy futó csókot nyom az ajkára aztán a hasára fordítja és így húzza le a bugyiját. A lányban tenger hullámzik, egy felforralt tenger. Hajnal már nem az ujjaival, hanem a tenyerével dolgozik a hátán, érintése mint a forró sivatagi szél. Egy ízben a deréktól nem oldalt felfelé indul az érintés, hanem a csípőn tovább csúszva a combok külső oldalán kúszik a térdekig. Ott könnyedén a combbelső hihetetlenül finom bőrén indul felfelé, lassan kúszik, mint a halálraítéltek napjai. Mária remegve figyeli az öle felé kúszó érintést, de az az utolsó pillanatban mindig kitér s a külső oldalon visszaindul a térd felé. Nem tudni hányszor ismétlődik a mozdulat. A tenyerek egy kicsit mindig erősebben érnek a bőréhez, egy kicsit mindig később térnek ki, de mindig kitérnek. Végül már mintha néhány rakoncátlan szőrszálhoz is hozzáérnének, vagy csak képzeli a szőrtüszők apró feszülését.
Hajnal a hátára fordítja, Mária engedelmesen kitárulkozik, a férfi a lábai közé térdel és megfogja a fejét, aztán ujjai a homlokáról a szemgödrébe vándorolnak, mint egy gitár húrjait egyenként, könnyedén megpendíti a szempilláit. Minden pendítés a Mária koponyáján belüli világegyetemben harangzengés, a galaxisok távoli sarkáig hatoló zendülés, zene mely betölti a világot.
Már a szája körül keringnek az ujjak közelebb és közelebb haladva el az érzékeny ajkak mellett, végül a fehér bőr és a vörös találkozásánál fülledt trópusi fuvallat, esőt hozó nedves lenge szél. Mária nem tudja érezte e igazán, vagy csak a vágyai játszottak vele, mert az ujjak már a fülén matatnak.
Amikor a kezek elindulnak lefelé gondosan kikerülve a mellét, az ölét, elvándorolnak a bokájáig, hogy lábai belső felén induljanak vissza. Mária úgy érzi rögtön felrobban benne valami, de nem szól, szeme lehunyva. Nem tudja melyik volt az a pillanat, amikor a kezek már nem kerülték el a mellét, hanem le-föl vándorlásuk közben elidőztek a rózsaszín csúcsokon, hogy onnan ereszkedjenek a hamuszürke lejtők felé.
Odakinn elered az eső, pont olyan ütemben dobol a csatornán, mint a megvadult vér, Mária dobhártyáján. Esik, és az eső elmos mindent. Hajnal úgy érzi, mintha az elmúlt éveit borító máz olvadna bele a csatorna lefolyóba, tűnne el a földmélyi üregekben.
Esik és Mária testében az esőből folyó lesz, mely megállíthatatlanul közeleg egy sziklaperem felé, hogy ott az orgazmus zuhatagában lénye vízcseppekké porladjon, s alant folyóvá szelídüljön, aztán ismét zuhatag, így száguld a völgyig. A víz lassan keservesen jut el a hegytetőre, hogy aztán megállíthatatlanul robogjon az erőművet rejtő völgygát felé, és Mária rohan, robog, hogy odalenn Hajnallal folyóvá egyesüljön s lassú hullámok hátán induljon az óceán irányába.
Nagyon hosszú ideig maradnak összeforrva. Egészen addig, míg hajnal pásztor odébb tereli az esőfelhőket s akolba zárja a csillagokat. Akkor szétválnak. A végig szeretkezett éjszaka után szokatlanul éberek s bár ezernyi élményük volt hallgatnak. Nincs mit mondani, csak ringnak az óceánban, ahova vágytak nincs miről beszélni, nem születnek szavak az útról, csak várni kell míg a napsugarai felszippantják őket újra.
Nem beszélnek, hallgatják amint az eső utáni csendet rigók füttye járja át. Aznap délután Hajnal visszaemlékezve az éjszakára, s a néma reggelre, arra gondolt, hogy ez volt az első olyan szeretkezése, amely után nem érezte, hogy valahol máshol kéne lennie. Az első, amikor nem próbált, bár tapintatosan, de minél előbb kikelni az ágyból.
A délutánra gondolt, amikor átírta a nevét a kéziraton, a délelőttre, amikor kilépett az egyetem kapuján maga mögött hagyva mindent. Akkor ott azokról a pillanatokról is úgy érezte megérkezett, belépett egy új világba. Most azonban bár az élmény minden eddigit felülmúlt, azt kérdezte mennyi még és tudta, most először tudta a választ. Nincs egyszeri nagy megvilágosodás csak kisebb és nagyobb megvilágosodások sorozata van. Csupán az út van, melynek a végén egy másik út kezdődik. Összerakta a számítógépet, aztán felöltözött és felült az utcai bringára. Nem akarta megvárni Máriát.
Az út a város felé sima volt, a kerekek önfeledten peregtek tengelyükön. Hajnal intett a buszból csodálkozva rámeredő Máriának, Mária visszaintett valami bizonytalan elhaló mozdulattal.
Hajnal később még sokszor felidézte ezt a kezdetben a felismeréstől vidám aztán, a tovább gondolástól elkedvetlenedő és végül a megváltoztatatlanba belenyugvó mozdulatot.
Tehet-e mást, jobbat egymással két idegen, mint, hogy olvadó hóból folyóvá duzzadva zúgókon, vízeséseken át együtt elér az óceánig, s aztán nem szól, csak várja, míg a nap felszívja, felszippantja vágyait újra az fellegekbe.
A kerekek mintegy önmaguktól forogva vitték Hajnal Pétert a város felé. A város felé melyben igazi valójában most először készült látogatást tenni.
A belvárosi galéria lépcsőházában az exegyetemi oktató lelakatolta a bringát. Amikor belépett a zsúfolt kiállító terembe, az ismert művészettörténész belekezdett végeláthatatlannak tűnő mondókájába. Hajnal fürkésző tekintete végig pásztázta a tömeget. A nők némelyike bár látszólag a beszélőre figyelt egy szemrebbenéssel jelezte, észrevette őt.
Odakinn újra leeredt az eső. Hajnal mosolygott, figyelte hogyan olvad le a szemfesték, a rúzs, a ruha a nőkről. Látott mindent és várt türelmesen, míg a szónok kifogyva a szuszból teret engedett a zsibongásnak.