A fiú 9.fejezet A város előtt

Yusu észak felé tartott. Nem igazán volt célja, hagyta , hogy a lábai vezessék. Ment és élvezte az utat. A lélegzete, az izmai, a szíve egyek voltak és érezte mindet külön, külön és érezte őket együtt. Arra gondolt jó lenne mindig úton lenni eztán. Vándorolni, átkelni a világon újra és újra. Átkelni a hegyeken, sivatagokon, folyókon. Átkelni az eltűnő perceken. Együtt menetelni az idővel.

Követői lemaradtak mögüle. A forró délutánokon fáradtan dőltek a bokrok hűvösébe. Yusu örült ennek a pár napos magánynak, a szótlanságnak. Nem is vette észre eleinte, hogy teljesen nélkülözte vándorlása a szavakat. Csupán, képek, hangok, érzetek vezérelték. Ha gondolkodott is időnként gondolatai is képek, hangok, érzetek voltak. Nem fogalmazott meg semmit. Amikor beért a városba eleinte nem is igazán fogta föl, hogy ismét emberek közelében van, csak amikor a kutat megpillantotta ért a tudatáig, hogy már napok óta nem evett, nem ivott. Leült hát a kút mellé és ízlelgette a friss víz illatát. Most már érezte a szomjúságot, fájt kiszáradt torka, de még nem ivott. Várt. Várt és közben arra gondolt, hogy egész élete tulajdonképpen nem más, mint várakozás. Egy asszony közeledett a kúthoz, amikor közelebb ért és látta, hogy egy ismeretlen ember ül ott egy pillanatra megtorpant, de mivel az üldögélő felettébb békésnek tetszett odament és merített a kútból.

Folytatás>>A fiú9fejezet