Éjszaka furcsa álmot látott. Furcsa és egyben félelmetes álmot. Két gerendára szegezve lógott, karjait, lábait durva szegekkel erősítették a fához. Éppen csak pirkadt, amikor felriadt. Megrázkódott, izzadt testét átjárta a hajnal hűvöse. Felkelt és elindult a falak mentén. Aztán, egy keresztúthoz érve elkanyarodott a várostól. Még nem volt felkészülve, még várnia kellett. Miközben ment, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán visszatér-e még ide valamikor.
Megint az út gondolta, a hiába való menetelés. Megint a megérkezés nélküli léptek. Mint már oly sokszor most is arra gondolt, hogy nem más ő maga csak a vándorlás művésze, a soha-meg-nem-érkezés aszkétája. Egy ember, aki mindenkinél jobban tud vándorolni falvak, városok, hegyek, völgyek és országok között. Egy ember, aki mindenkinél jobban tud vándorolni vágyak, felismerések, valóságok és valótlanságok között. Valaki, aki miközben lábával a föld porát tapossa, lelkében az érzelmek hullámain egyensúlyoz. Most újra feltette a kérdést csak úgy magában:
– Ki vagyok én? – figyelt, de nem jött semmi válasz. Akkor megkérdezte hangosabban is:
– Ki vagyok én? – ám csupán a szívében honoló időtlen némaságot kapta válaszul. Felüvöltött hát, kezeit az ég felé tárva:
Folytatás>>A fiú11fejezet