fekete lyukak
szemeid
elnyelnek örökre
nevetésed
üveggolyói gurulnak elém
nyakam töröm vidámságodon
felettem lengedez melled gyümölcse
minek kínálod
mire magam is vágyom
köldököd kráterébe
tévednek sóhajaim
öled sikamlós szonett
megbotránkoztat s felizgat
hajnalonként
a vesztesek szomorúságával
várom a napot
ébredjen már
s mossa ki szívemből
az éj szennyesét