A szemünk elé emeltük kezünket
a szupernóva-fényben megláttuk a csontokat
az erek vörös hálóját
láttuk és a lelkűnkbe égett örökre
amikor éjszaka elindultunk a hegyek felé
már órák óta csönd volt
elindultunk és lépteink koppanása
akár a vízbe hulló kavics
halványuló köröket rajzolt a némaságba
agyunk porába átlátszó kézzel
szárnyaló galambot karcolt valaki
a kép kísértetiesen hasonlított
egy XX. századi festő rajzára
csak a háttér különbözött
a felismerés után megálltunk
elménk hamujában felizzott egy szó
de már nem maradt erőnk kimondani