a házunk előtt nyikorgó fűzfa
felzabálja az éjszaka csendjét
a holdfénnyel sem hullhat arcomra
derű s nyugalom
a levelek billegő árnyai
hasztalan álmosítanak
félek félek e csöndevő magányban
sustorog a szél nyikorog a fűzfa
holdezüstje sápad arcomon
a cselekvéstelenség keresztjét hordozom
ha fejem mozdítom zizzen a párna
frissen mosott és illattal teli
a párnazizzenésre ráfelel a fűzfa
s a összhang lelkembe hasít
újra a szél reccsen a szekrény
a falban búg a vízvezeték
a csöndkupola gerince roppan
alant autó zúg csikorog a fék
a koffein még lázítja vérem
nem nyújtja ásítás arcomat
izmaimban remegés morzsák
gyomromban rég volt vacsora
végül a csönd zene álomba ringat
a félelem sötét sarokba bújik
fejemben újra pezseg az élet
munka izzaszt tán lesz csók hevít
és jön a reggel a nap feje búbja
rőt sugarakkal homlokon simít
hallgat a fűzfa hallgat a szél is
s nyíló szemem újra széttekint