Testünk még nedves: Elnyúlva fekszünk, kimerülten. Lecsupaszítottuk magunkat. Szavaink fölösleges sallangok lehetnének csak szerelmünk ünnepén. Nem szólunk hát. Közénk térdel a csönd e hallgatag fiú, közénk térdel a csönd e hallgatag leány, megérinti bokánkat. Ujjai lassan lépegetnek a csonton feszülő bőrön, felfedeznek néhány apró eret s indulnak fölfelé. Óvatosan cikáznak a szőrszálak között s a térdnél egy pillanatra megpihennek, aztán föl tovább, végig a combon. Testünkben vékony vezetékeken futnak a jelek és szívünk gyorsabb ütemre vált. Az ujjak elhaladnak ágyékunk mellett s agyunk mozivásznán emlékek dőlnek pázsitra, ágyra, szőnyegre s egymásra. Mire mellemig ér a kéz borzongó testtel próbálom régi lányok érintéseit sorba rakni. Mikor melledhez ér a csönd mellbimbód már vérrel teli s feszülő bőröd erősebb támadásra vár, de a csönd keze, lassan, mint az elítéltek évei, nyakunkig kúszik, hajunkba túr s hajszálainkat egyenként megpendíti.
Térdel köztünk a csönd e hallgatag fiú, térdel köztünk a csönd e hallgatag leány, s hajunkkal játszik.
Órák fogaskerekei hatolnak egymásba, kvarckristályok rezegnek, fordul a Föld s az ujjak már szemöldökünkön bandukolnak. Szánk e ragadozó virág, harapna már, de a csönd keze könnyedén mellünkre lendül, aztán mint lavina zúdul ágyékunkra. Engem megmarkol s keze az ősi mozdulatok évezredek óta nem változó ritmusával hajt előre végső céljaink felé. Ujjai beléd hatolnak s az egyre erősödő mozdulatok és gyorsuló lélegzeted jelzi, egyfelé megyünk.
Térdel köztünk a csönd, hallgatag fiú, térdel köztünk a csönd, hallgatag leány s kezeit az égnek mutatja, had lássa a Hold csillogó nedveink.
Ó csönd maradj meg mindig emlékezetünkben, tedd szánkra gyönyört hozó ujjad mielőtt szólnánk s mondj értünk egy szótlan imát az éjnek..