ó éj villanykapcsolók felé
tapogatózó kezeddel
kattintsd elő nekünk a csöndet
fúj a szél
teszi a dolgát
fel-felbúg a vízvezeték
kattanás reccsenés
sem állíthatja meg
növekedését
mert minden nesz
minden moccanás után
a csönd izmai még jobban
dagadnak
lessük ki hát az éj barátját
tegyük szívünkbe titkait
üres szobában képzelt zajokkal
összezártan nézi a falon
mászó repedést
s rendre inti a sarkok
hullni vágyó éleit
ezüst botokkal
porszemek bokáját
csépeli a Hold
táncoljatok táncoljatok
a csönd közben csókra vár
egy kézre vár
de csupán az ugráló porszemek
a falak jezsuita-tekintet
a semmi vállának roppanása
lehet övé
s vágyai a képzelet
hüvelyébe ömlenek
a hajnal fényeket hangokat
önt nyakába
motor berreg jön lábdobogás
felbúgnak gépek fröcsög a zaj
s csak az elhúzó expresszvonat
mögött látjuk egy pillanatra
aztán mikor újra
elszürkül a világ
homályos sarokban
bimbózni kezd a csönd
a város a holnap
párnájára ájul
de mi maradjunk
figyeljük őt
üres szobában lehajtott fejjel
ocsmányságokat énekel
s keze tétován ágyékához indul
néhány mozdulat elharapott sóhaj
s feltör az elzárt forró szomorúság
a lényeg elől
elfordítjuk arcunk
hajnalban mikor beront a nap
a csend-magvaktól tisztátlan falak
fülig pirulnak szemük lesütve
s mi a leselkedők
is szégyenkezünk
mert ott az éjben önmagunkba láttunk
a csönd szeretőjévé szublimáltuk vágyunk
fogadalmaink eltört remények
szavaink hangok zajtöredékek
csupán
életünk a semmi maszturbációja
tőlünk fogan téves eszméket a világ
s megy tönkre ha úgy fordul a kocka
de a csönd lényegét lényünk
nem érintheti
ő marad míg mi elenyészünk a zajjal
ő marad s a világ
négy sarkáig nyújtózva
képzeli hogy a sötétből
lágy kezek tapogatóznak
olvadt csókok
ömlenek felé