ezredévek óta
az éjszakában
mint lángnyelvek
táncolnak hajladoznak
a végtelent kutató mozdulataink
izzunk az éjben
mint a föld gyomrában
sorsukra váró kövek
szent robbanások
áradó nedveiben
lubickolunk
ó megszentelt
paráznaság
ó éj te örök kerítő
átkozzuk együtt
a reggel
inkvizítor fényét
mely elítéli arcunk
meggyötört ráncait
s odavet minket
a nappal
tövises tekintetének
kicsiny fehér virágok
szirmain harmatcseppek
a búcsúzó éj itt maradt
könnyeit
fénypálcákkal csapkodja a reggel
s mi az éjszaka szentjei
nem kívánt vezeklésre
indulunk s a nélküled
percek botütései
hajszolnak
az ölelő éjig