Könnyű és nehéz

 

Vannak időszakok amikor nehéz egy bloghoz témát, s a témához muníciót találni. Ez a hét nem ilyen volt, csak címszavakban a teljesség igénye nélkül: Tavares jelentés, meleg felvonulás, Kádár halálának 24. évfordulója, a kém botrány elsőfokú ítélete és így tovább.

Meg kell vallani hálás téma mindegyik, kicsit felturbózva némi érzelmi töltettel és szarkazmussal akár like cunamit is generálhatna bármelyik. Ám mihez kezdenék sok száz like-kal, amikor néha egy is sok?

Sok mert nem tudni minek szól az írásnak, nekem, vagy a megszokásnak?

Megírom inkább a mások számára érdektelent, a hét valóságos felismerését, melyből nem következik semmi.

Lehet, hogy egy kép erről: fa, természet és vízfelület

Talán már írtam róla, szeretem néha újra olvasni a könyveket. A jó könyv ettől nem válik unalmassá, hanem minden alkalommal, ha elég idő telt el az előző olvasástól, új rétegeket fed fel, új élményeket ad.

Most úgy gondoltam, Kundera is lehet egy, az újra olvasottak közül. Nagy műgonddal próbáltam kiválasztani a kék borítójú kötetek közül azt, amelyik kiállhatja ezt a nem könnyű próbát, ám elsőre kudarcot vallottam, valami hiányzott, valami többlet elveszett vagy tán sosem volt a sorok mögötti végtelen fehér térben. Elkezdtem hát egy másikat, ám azzal sem jutottam messzire. Lehet bennem van a hiba, de ez  mindegy is, Kundera egyenlőre megmarad nekem egy régebbi énem emlékének, amit azóta meghaladtam.

Körül nézek hát a házban van-e regény, amit még nem olvastam. Akad pár, egy ideig nézegetem őket, aztán Coelho A Piedra folyó partján ültem és sírtam című könyvét választom.

A tó körül most csend van, csak a két vízesés halk örök körforgást igéző csobogása hallatszik. Szemem issza a betűket, oldalról oldalra, fejezetről fejezetre közepes tempóban haladok, vagy 100 oldal után rájövök, nem tudom mit olvastam, persze emlékszem a történetre, de valahogy,  mintha a lényeg kimaradt volna, nem tudom. 100 oldal a folyó még messze, s hirtelen megjelent előttem hétéves önmagam.

Amikor megtudtam, hogy létezik olyan, hogy könyvtár azonnal beiratkoztam, s a betűkből kifejthető szavak bűvöletében, megkezdtem, hosszantartó zarándoklatomat, hogy újabb és újabb könyveken át eljussak a tudatos olvasás képességéig.

Útmutatóm nem lévén ott akkor, abc rendben kezdtem a felfedezésbe. Ahmatova volt az első, annak a falusi kiskönyvtárnak a polcán. Akkor ott éreztem magam úgy, mint most. Olvastam és értettem a szavakat, értettem a mondatokat, ám a dolog mégsem állt össze, elfolyt az emlékek repedéseiben, eltűnt a tétovázás ködében, de én csak gyűrtem magamba a betűk folyamát nem érdekelt, hogy csupán mechanikus tevékenységgé vált az olvasás.

Nos, így olvasom most Coelho-t, néhány pillanatig dühös voltam rá, aztán már hálás lettem. Visszavitt gyermeki önmagamhoz, a fiúhoz, aki gyerekként soha nem ábrándozott a távoli jövőről, legfeljebb a holnapról. A fiúhoz, aki miután kiolvasott egy könyvet szaladt a többiekhez várat építeni, biciklizni, focizni, verekedni.

A könyvtár máshová költözött, a régi épület összedőlt, romjait már eltakarították, csak egy üres ásítás maradt a helyén, Paulo könyvére nézek, aztán a vízesésekre, és arra gondolok, talán nem is létezett, s csupán a képzelet játszik velem.

Nem tudhatom, vagy talán tudhatnám, megbizonyosodhatnék, de vaj minek? Jó ez így vízcsobogós csenddel, megfoghatatlan eltűnő mondatokkal.

Tavares pedig elmehet a Piedra folyóhoz, a társaival olyan jelentést írni, amely egy legyintésnél többet érdemel.

2013.07.09.