Nem tudom érdemes-e néha végig gondolni, miként értelmezzük és helyezzük el önmagunkat a világban. Van egy olyan gyanúm, hogy nem érdemes, de néha nem lehet kikerülni.
A minap egy kedves ismerősöm akivel, ha nem is barátságot, de igazi tiszteleten alapuló baráti viszonyt ápolok, megkért, hogy segédkezzek könyvének bemutatóján. Ez rendben is van, szívesen teszem, hiszen őt is, és megismerve a könyvét is nagyra becsülöm. Ám volt egy kérdés mely elindította bennem a címben leírt folyamatot, mert azt kérdezte milyen titulust írjanak a meghívóra, a nevem alá.
Az első javaslat, hogy írjunk költőt, azonnal elrettentett. József Attila, Weöres Sándor, Rimbaud, Mallarmé, Apollinaire… Nyári László, igen csak furcsa halmaz lenne. Mi legyek hát, talán író? Hiszen nem csak verseket, de prózát is termel szűkös időm. Updike, Thomas Mann, Móricz, Camus, Márquez… és én, ez is érdekes lenne.
A végeredményt nem árulom el itt csak annyit, hogy a tisztelet ürügyén kompromisszumot kötöttem magammal.
Ám az látható, hogy innentől nem kerülhettem meg a kérdést,
http://www.youtube.com/watch?v=yuFwTtOVccE
ki vagyok én? Míg fel nem teszi magának az ember nem is gondolná, hogy mennyire nehéz is lehet erre válaszolni. Ha más kérdezi, ki vagy, a válasz egyszerű: Nyári László vagyok kaposvári lakos, magyar állampolgár, vallásom katolikus…stb. Magamtól kérdezve ugyanezt már nem ilyen egyszerű. Nem hiszem, hogy lenne skatulya, amibe egy az egyben beleférnék, már az is furcsa, hogy miközben kenyérkereső foglalkozásomat nézve műszaki ember vagyok, egyéb tevékenységeimben a humán jelleg a domináns, minek nevezzem hát magamat.
Semmiképp sem annak, ahogy a többség hív, Nyári Laci. Megszoktam már, de sose szerettem, aztán lassan belekorosodtam abba is, hogy Laci bácsi, ezt még úgy se kedvelem, de nem tartom magam annyira fontosnak, hogy folyamatosan kijavítsak mindenkit a megszólításomat illetően, végül is mindegy, még mindig jobb, mint a Pista, ahogy Öcsödön József Attilát szólították. Azért persze nosztalgiával gondolok középiskolai orosz tanárnőmre, ő következetesen Lászlónak hívott, ez tetszett, s távoli szláv gyökereimre is utalt.
http://www.youtube.com/watch?v=uUvsk9Hvm70
16 évesen voltam a csúcson ebből a szempontból, aztán szívós munkával leküzdöttem magam Lacivá, de valahol mélyen őrzöm László királyt.
Talán ez az oka annak, hogy nekem a seggnyalás sose ment, se kedvem, se tehetségem nem volt hozzá, ebből időnként akadtak zűrök, a magasra kapaszkodott percemberkék gyakran megérezték a Laci szemüvege mögül figyelő Lászlót, de sebaj, a változó világ hol felemel, hol leejt, nekem nincs más dolgom, mint nem szédülni odafenn, s könnyedén talpal érkezni le, ha éppen az következik.
Ki vagyok én, miként Hobo mondja:
Nem vagyok büdös – nem vagyok édes
Nem vagyok dühös – nem vagyok éhes
…
Amíg van kenyér, s a disznó kövér,
Mondd, kit érdekel, mond, kit érdekel
Mondd, kit érdekel,hogy ki vagyok én?
Igen több mint egy oldal után visszajutottam a kiindulási ponthoz, nem tudom és igazából nem is érdekel. Hívhatnak hát bárminek, s én is hívhatom magam akárhogyan, a lényegen nem változtat. Már amennyiben van olyan, hogy lényeg ezzel kapcsolatban.
Akkor jöjjön a Happy end, a boldog vég: Ki vagyok én? Vagyok, aki vagyok, minden nap más és minden nap ugyanaz, egy ember, aki nem akar többnek látszani, s kevesebbnek se, könnyek helyett üveggolyót görgetek arcomon.