Igen, mert a világnak és azon belül a Földnek nem lesz vége. Bolygónk átvészelt már nagyon sok kataklizmát. Aminek vége lesz, az  az ember uralma, illetve a mai módon bemutatott uralma.

Ezt a véget magát valószínűleg mi már nem, csupán az unokáink fogják megérni, de az, hogy eljön, szinte bizonyos. Mert a mai módszereket és életmódot nem lehet már sokáig folytatni. 

Több mint egy milliárdnyi ember él viszonylagos jólétben és kényelemben, használ olyan járműveket, eszközöket melyek megkönnyítik az életét, nem éhezik, nem fázik, nem ázik, stb. Az elmúlt hónapok eseményei azt jelzik a többiek is szeretnék ezt. Ám tudjuk, az ehhez szükséges erőforrások itt, a Földön végesek. A bejáratott mechanizmusok azonban tovább gyártják a hazugságokat. Az eszközök egyre modernebbek és egyre rövidebb életciklussal bírnak. Előállításukhoz pedig egyre több ritka ásvány és fém kell. Az ember óriási sebeket rág a földbe, hogy abból magasabb órajel, több memória, nagyobb felbontás legyen.

Mert nem lehet megállni, amelyik gyár nem fejleszt, nem hoz ki szinte már havonta új modelleket, az halálra van ítélve. Láthatjuk néha, hogy bizony az eladás oltárán könnyedén feláldozzák akár a szavahihetőséget is, gondoljunk csak a dieselautó-botrányra.

Az már tisztán látszik, hogy a győzelmi genetikával megáldott fajunk nem képes leállni. Most, amikor nyugodtan megállhatna mindenki, és eldönthetné, mi az a minimum, ami még elfogadható életszínvonalnak és nem feszíti túl az Föld biztosította kereteket, ám mindenki inkább a másikra mutat, előbb álljon le ő, és akkor majd én is.

Az idő és a fogyatkozó erőforrások majd kikényszerítik a leállást, ami nem lesz szép, mert nem belátásból, hanem kényszerből fakad.

Ilyenkor mindig eszembe jut Rapa Nui, vajon mit gondoltak az ottaniak, amikor kivágták az utolsó fát? Soha nem fogjuk megtudni, de láthatóan, a moaik állogatása fontosabb volt, mint az előrelátás. Eltelt ezer év, de a motivációk maradtak, s annyi változott, hogy moaik helyett a tőzsdeindex magasságát kémleljük, és közben az egész bolygónkat Rapa Nuivá alakítjuk. Arra valószínűleg nem lesz módunk, hogy kivágjuk az utolsó fát is, de nem is lesz szükség rá. Elég fejlettek vagyunk már hozzá, hogy a nélkül is megoldjuk a pusztulásunk.

Persze vannak próbálkozások, divat lett újabban a fenntartható fejlődésről beszélni. Már maga a kifejezés is egyfajta paradoxon, fejlődni, de csak óvatosan, tudjuk, ez vicc. Vagy csinálunk valamit teljes erőbedobással, vagy nem csinálunk semmit. Szőrmentén fejlődni nem lehet. 

Az is kérdés persze, kell-e még egyáltalán fejlődni, nem vagyunk-e túl máris a valós igényeken? Persze mindjárt mondhatjuk, vannak területek, amelyeken nem szabad leállnia a fejlődésnek, ilyen az orvostudomány, az élelmiszer-termelés és -feldolgozás, aztán még mellé tehetünk egy csomó mindent. Amikor végig járjuk gondolatban ezt a kört, rájövünk, hogy nem lehet, hogy minden mindennel összefügg és mondjuk, az orvostudomány nem fejlődhet önmagában, mert technikai, kémiai, stb. fejlődés nélkül lehetőségei végesek maradnak.

A videojáték utolsó állomásához érkezünk, kezünkben a joystickkel megpróbálunk koncentrálni, game over. A fejlemény annyi, hogy ezt a játékot nem lehet újra kezdeni.