Évértékelő

 

Éppen egy éve írtam, hogy nem értékelek évet, s írtam néhány sort az egész értékelősdi, múltba, vagy jövőbe tekintősdi értelmetlenségéről.

Ám, mint tudjuk Bismarck óta, csak az ökör következetes. Magyarán az, aki a következményeket, és új tapasztalatokat vagy intuíciókat figyelembe nem véve teszi a rutint.

tea

Ennyit erről. Tehát évértékelő, szigorúan a saját magam írta blog szempontjából. Hozzáteszem, a többi szerzőtársam írásait nem olvasom egy ideje, nem azért, mintha valami bajom lenne velük, egyszerűen azért, mert nem akarom, hogy befolyásoljon, vagy esetleg ide nem illő polémiára, avagy vitára késztessen. Van nekik is, nekem is elegendő olvasóm ahhoz, hogy témáink békében elszáguldjanak egymás mellett a van jel, nincs jelből kódolt elektronikus üzenetvivők hátán. Tehát az értékelés csupán az általam írtakról szól, általában arról, mit látok azóta másként és mit ugyanúgy, vagyis elég következetes ökör vagyok-e.

Odakinn esni kezd a hó, ám idebenn minden a komfortzónámon belül van, Mozart szól a hangszórókból, mellettem a földön a maté ivó tökben némi citrommal és mézzel ízesített maté tea, amit apró kortyokban szívogatok.

Végigfutok az idén írt blogokon, s a végén elégedetten megállapítom, ez egy jó év volt. Már csak azért is, mert annak ellenére, hogy három választás is volt ebben az évben és egy csomó más politikailag fontos esemény, mégis sikerült a politikától némi távolságot tartani. Talán, ha minden ötödik írásom szólt arról, hogy éppen ki és mit csinált vagy mondott ezzel kapcsolatban.

Viszont írtam a csendről, az írásról, az időről, az entrópiáról, a П-ről, az esőről, a szódabikarbónáról, a szerencséről, a zenről, a jógáról és az emberről. Mindezekről gondolkodva próbáltam új elágazódásokat keresni a mestereim megkezdte utakról. József Attila, Kosztolányi, Proust, Updike, Márquez, Weöres, Mallarmé, Lao-ce, Lin-csi, Rimbaud, Nietzsche vezetett utamon.

A világ, bár szeretnénk hinni, nem rólunk szól. Tetteink mint üveggolyók gurulnak tehetetlenül a semmiből szőtt új világ felé…

Így beleolvasva örülök, hogy sikerült hétről-hétre felvennem azt a bizonyos kesztyűt és nem hagytam, hogy a lustaság, a nincs mit írjak tévképzete eltérítsen. Egyfajta Odüsszeia ez számomra, a nekem való tao, vagyis út. Nagy szavaknak tűnnek ezek, de egy a való világban is helytállni kénytelen írónak fontos, hogy soha, egy percre se engedje el a kapaszkodót, ami a valódi énjéhez köti. A folyamatos témakeresés kényszere volt a kapaszkodó egyik ága. Ezen lógva tornásztam fel magam újra és újra a Parnasszus lejtőire, hogy aztán hétről hétre visszacsússzak a mindennapok szikes talajára.

hullámok

Amint fent, úgy lent. Igen, ezen a szinuszgörbén lovagolva érthető meg Hermész tanítása, és látható be, hogy a fent és a lent nem is létezik, csupán a pillanat van, a szaggatott időben újra éledő csoda, a most.

Ezért megmosolyogtató kicsit, amikor a jövőt megidézendő rítusként ünnepelni kezdik az év kezdetét vagy a végét. Ünnepelnek, miközben fogalmuk sincs áthulltak vagy fennakadtak e éppen az idő hálóján, az egyetlen valóságon, ami van is, meg nincs is. Megemészthetetlen nappalok, feldolgozhatatlan éjszakák szőtte lyukak közt egyensúlyozik végzetünk. Ha fennakadunk, úgy érezzük, hullni volna jó, s ha már zuhanunk, szeretnénk fennakadni, de nem dönthetünk. A szabad akarat csupán illúzió, egy hit, amit nem bizonyít semmi.

A világ, bár szeretnénk hinni, nem rólunk szól. Tetteink mint üveggolyók gurulnak tehetetlenül a semmiből szőtt új világ felé, hogy aztán lehulljanak a létezés peremén, vagy tehetetlenül visszaguruljanak jelenünk mélyedésébe.

Várjuk az újévet, a nem létező jövő eljövetelét.

2014.12.22.