Gáspár Menyhért megtörülte bajuszát, felállt, s poharát, mely jóféle otelló borral volt telítve, a plafon felé emelte, s imigyen szólott:

– Mostan az igazságnak pillanata volna itt, ha nyelvem e kiváló nedűtől meg nem bicsaklana a hangzók hullámain. Mert mit is rejt a szó: igazság? Benne ott van az iga, mely alá fejünket mindannyinknak le kell hajtani, s húzni, vonni a tiszta szív ekéjét a hazugság szántóföldjein, hogy valahol egy barázdában majd megcsillanjon, mint elásott régi pénz, amit keresünk. Aztán bizony ott van a szóban a gazság is, hiszen ki ellenünk tör, ármánykodásait, igazsággá leplezve teríti elébünk.

Láthatjátok hát, mily bölcsek voltak eleink, kik e két oly ellentétes fogalmat egy egyszerű i hangzóval különböztettek csak meg, hogy rajta, mint mérleg tűjén billegjen életünk.

Jó, jó türelem. Tudom, ti többet akartok annál, hogy szavainkat ízekre szedve oktassalak benneteket, de tudnotok kell, présházamban a szőlő leve könnyebben forr éltető nedűvé hordóimban, mint ahogy fejemben összeérik iszonytató világunk képlete. Mert valahányszor – ellenállván a bor további csábításának – kitekintek az ablakon, hogy vidékünk erdőkkel, gyümölcsösökkel keretezett messzeségét szemlélve napi gondjaim elcsendesítsem, rövidesen ki kell mennem, s míg veséim jó működésének forró bizonyítéka öntözi kertemet, az aranyszín sugárral megpróbálok szabályos gyorsan tűnő nyolcasokat rajzolni a levegőbe.

Nos ilyenkor visszatérvén szobámba a folyadékveszteség azonnali pótlásra vár. Ekkor aztán gyertyát gyújtok, s aláereszkedem pincém hűvösébe, hol a jó lösz talaj szépen formált ívei őrzik a nedűt, a savanykás, édes gyönyörűséget. Amikor aztán kancsómat a csap alá helyezem, a hűvös, vörös, zamatos csurranásban, csak a legelvetemültebbek láthatják az előbbi forró sárga csobogás előképét. Mert asszony a bor, mely kezdeti hűvösségével csihol szívünkben szikrát.

Visszatérek hát szobámba s egyetlen megmaradt kristály poharamba töltvén munkám drága gyümölcsét, rátok gondolok mindig, kik már évtizede várjátok a pillanatot, mikor kinyilatkoztatom, kimondom, kifejtem, előadom, levezetem nektek a megoldást, a képletet, az egyenletet, a mindent.

Mondom, ilyenkor eszembe juttok mindig. Látom magam előtt itt a vacsorát, midőn egy nemrég még visító, mosdatlan lény ledarált, megpaprikázott tagjain ülünk tort. Állandóan látom magam előtt e jelenetet, s a bor illata valahol az agyamban a kolbász illatával keveredik, bizony olyankor megfogadom a töltött káposztára, melyet csak itt nálatok fogyasztok, hogy a következő alkalomra elhozom nektek, elétek teszem, amit annyira vártok. Majd lenyelem az első kortyot, s rá szépen sorban a többit is, míg a kancsó kiürül. Aztán nézek át az ablakon, de tekintetem alig rebbenhet a szilvafákon túl, mert már érzem: feszül, kitörni vágy belőlem a bornak salakja. Bocsássatok meg, egy pillanatra ki kell mennem.

Gáspár Menyhért kinn a csillagos téli ég alatt azon tűnődött, miközben bőven folyt belőle a hóra a bor maradéka, hány disznótoron át kell még várakoztatnia egyre türelmetlenebb barátait? Elvégezvén dolgát, aztán a csillagokról a hóra tekintett, s ott a forró lé ütötte szakadékok kirajzolták előtte, mit oly régóta keresett. Sietve tért hát vissza, s midőn belépett, a lárma elcsendesült. Akkor Gáspár Menyhért újra töltötte poharát, ismételten a plafon felé emelte, s ennyit mondott:

– Az igazság pedig a borban vagyon.