Éppen egy hete kezdtem el újraolvasni a Száz év magányt. Nem jutottam vele sokra még, mert tervem, hogy az egészet a tó partján olvasom végig, az időjárás okán akadályoztatva volt. 70 oldal után jött a hír: az alkotó Márquez nincs többé. Ám kezemben a könyv éppen olyan elevenen burjánzó volt, mint megírásakor.

Magáról a könyvről nincs mit írnom, annyit és annyian elemezték, próbálták megfejteni a titkát, hogy én megelégszem a saját rövid mondatos verziómmal, miszerint nincs titok, ha csak az első mondat nem az: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” Aki ebből a mondatból képes egy nemzedékeken átívelő ál-családregényt előhívni, az mindent tud az emberről, mint társas lényről, és az emberről, mint magányos entitásról.

Másik kedvencem a Szerelem a kolera idején. Nagy kedvenc, ám valószínűleg én, a nagy újraolvasó mégsem olvasom újra soha. A miértre egyszerű a válasz, a könyv az első mondattól: „Ez történt most is: ha keserűmandula-illatot érzett, mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt.” a befejezésig: „A kapitány Fermina Dazára nézett, és látta, hogy szempilláján itt-ott már dér csillog. Aztán Fiorentino Arizára nézett. Látta ezt a töretlen akaratot, ezt a rendíthetetlen szerelmet, és átfutott agyán az a késői és döbbenetes felismerés, hogy nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan.
– És mit gondol, meddig fogunk még így föl-alá hajókázni ezen a kurva folyón? – kérdezte.
Fiorentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja és tizenegy napja meg volt rá a válasza.
– Amíg csak élünk – mondta.”

Nos, e két mondat közt áradó, gördülő 400 oldal maga volt számomra a megigazulás, a nem keresett, mégis megtalált felismerés. Olyan volt nekem ez a könyv, mint az első szerelem, megismételhetetlen és megmagyarázhatatlan.

Hagyjuk is most Márquezt tovább lebegni az örökkévalóság felé és fedjük fel inkább az örök rejtélyt, a jól elrendezett szavak mágiájában megbúvó végtelen erőt és bölcsességet, az egyetlent, ami szívünk folyamatos változásainak, eltűnő és újra ébredő vágyakozásainak, kétségeinek és megújuló reménykedéseinek hátterében áll, a megnevezhetőség és kimondhatóság misztériumát. Azt az erőt, amely lehetővé teszi, ha merjük használni, hogy újra és újra megfogalmazzuk, és ez által megértsük a velünk néha titokzatosan történő, ám soha nem utolérhetetlen végzetet.

A jól összeválogatott szavak afféle gyöngyfüzérként csillognak e végzet nyakában, és ha a saját magunk által, vagy a nekünk mások által felfűzött gyöngyökre pillantunk, megérezhetjük, hogy az élet valóban örök, hogy a húsvéti feltámadás misztériuma is ebből táplálkozik, a végtelennek szánt szavakból, a soha nem kopó bizonyosságból.

Ebből a bizonyosságból támadunk fel minden reggel és leszünk a Föld új, ám régen ismerős lakói, ebből a bizonyosságból zuhanunk az álmok által újra fogalmazott rövidke feledésbe.

Vagyunk, kimondott, leírt, s elsuttogott szavaink által létezünk.