Ülni egy székben, ez lehet jó vagy rossz, esetleg semleges. Függ a széktől, a székben ülőtől, és attól, hol van az a szék. Ülni egy bambusz székben a kedvenc tavunk partján, az esetek többségében jót jelent. 

A héten elkezdtem készülni a nyárra. Rendeltem hát pár könyvet, többségük John Updike műve, kipótolom gyűjteményemet, és persze rendeltem egy Eco- és egy Marquez-kötetet is. Így már akár nyaralni is elmehetek. Tavaly a tenger partján, Marquezt és Kunderát olvastam, az idén Updike, Eco, és szintén Marquez, bajom nem lehet.

Nincs is, ülök, lábaimnál a vízben néma barátaim, a fűben kedvenc rigóim, amerre nézek, mindenütt zöld bokrok, nem nehéz elképzelni, hogy a vadon szívében vagyok egyedül, afféle Rousseau-i romantika ez, időben, térben behatárolva.

Tudom, hogy pár lépés és főzhetek egy teát, személyes vadonomból online írom ezt a google drive-ba. Ám ez mit sem zavar, ha a rigókra, a halakra, a körben rám záruló zöldre nézek, tudom, mindez éppen úgy létezik, ahogyan léteznie kell. A világ itt pont olyan tökéletes, amilyen tökéletesnek elképzelem.

Most éppen a Vergilius halálát olvasom, ki tudja, hányadszor temetkezem bele az oldalakon átcsapó mondathullámokba. Egyfajta gyönyörű fuldoklásba, a reménytelenség szélére sodródott ember állhatatos küzdelmébe, hogy egyszer még utoljára megtapasztalja, ha csak elméletben is az életet. Ezeken az egyre sötétebb vizeken úszva, a fekete hullámok tetején időként meg-megcsillan a fény, a szellem reménylámpásai bevilágítanak mindannyiunk lelkének sötét kamráiba, hogy megtudjuk, megérezzük, hogy még most az életünkben minden lehet másként is, hogy megtehetjük és igazolhatjuk is halogatott tetteinket, hogy még mielőtt ránk zárul az örök sötétség, hagyhatunk egy gyújtókanócot a világnak, hogy azt és akkor tegye vele, amit  kell, amikor az idő, ez a kavargó álvalóság feldobja vermeiből a megfelelő pillanatot. 

Akkor majd égni kezd gyújtózsinórunk és talán felrobbant egy rég várt felismerést, vagy csak elhamvad lassan, mint erőtlen tetteink következményei, mindegy is, mi lesz.

Minden jó könyv utazás a szerző mondatuszályain, szóvonatain, fejezet-repülőgépein önmagunkhoz. A jó olvasó egyben jó utazó is, tudja, a jegy, amit a könyv kézbevételével váltott, ismeretlen állomásra szól. Az, hogy hova, csak rajta múlik és soha nem a szerzőn, mert a szerző, csak hajót ácsol mondataiból, síneket fektet, és zakatolást generál, szavakból szárnyakat varr, de nem mondhatja meg soha a vele utazónak, hogy hova jusson és nem is felelős azért, hogy utazója hova jut.

Minden regény egy kockadobás, mondom én, Mallarmé után szabadon, olyan kockadobás, melynek kimenete nem lehet más, csak a végtelen. Aki felszáll erre a hajóra, vonatra, repülőre, az jegyet vált önmagához. Kérdezhetjük, miért kell ehhez valaki más, egy szerző, aki mondataival kiprovokálja a találkozást? Talán azért, amiért mesterre, vagy gurura van szükségünk, azért, mert nem hisszük el, hogy lehetséges, hogy azok vagyunk, akik vagyunk, hogy nincs se több, se kevesebb, csak a belénk zárt világ, és nem hisszük el azt, hogy ez a világ ott belül sokkal nagyobb, mint ami körül vesz bennünket.

Nem hisszük el, hogy álmaink, ha akarjuk, olvadó gleccserek, melyek tiszta vízzé válva elsodorják utunkból a szemetet, és a mocskot, nem hiszünk megmerevedett ön- és világképünk megolvadásában. 

Ezért, ha időnként könyvet fogunk a kezünkben, pillanatokra érezhetjük, ahogy lecseppen létünk olvadó darabja, és mint a szórványos sivatagi eső, apró pontokat rajzol a porba. Ilyenkor kis időre valóban létezünk. Ám a kevés porba cseppent vízből nem gyúrhatunk magunknak új jövőt, a végére érve letesszük hát az aktuális könyvet, és hagyjuk, hogy belénk fagyott lehetőség, igazság és önvaló gleccsereink lassan kússzanak tovább, a létünk peremén várakozó megsemmisülésig.