Mondhatnánk, a csalódások melegágya az elvárás. Még meg sem születünk, leendő rokonaink, szüleink, nagyszüleink, a későbbi családunk már elvárásokat fogalmaz meg velünk szemben. Van köztük, aki azt szeretné, hogy fiúk legyünk, mások inkább lányként gondolnak ránk. Aztán persze vannak még ki nem mondott, ám elgondolt elvárások azzal szemben, hogy milyen gyermeket, unokát, testvért várnak. Mindegy, csak egészséges legyen. Ez egy nagyon igaz mondat és a várakozók gyakran el is mondják, ám a szívük mélyén ennél többre vágynak általában, még ha néha maguknak sem merik bevallani.

Aztán megszületünk és ezzel az öröm mellett mindjárt csalódásokat is okozunk, hiszen nem fiúk vagy éppen lányok vagyunk, és nem pont olyanok, amilyenre vágytak. Ám kicsinységünk, törékenységünk egy időre elhomályosítja az elvárásokat. 

Elhomályosítja, de csak kis időre, mert aztán elkezdik várni tőlünk, hogy éjjel aludjunk, és úgy általában többet aludjunk és kevesebbet sírjunk. Aztán mosolyognunk kell, majd kimondani, hogy papa, vagy mama és így tovább.

Az elvárás-özönvíz nem áll le, ezt amúgy általában nagyon rafináltan nevelésnek hívják, de valljuk meg, jobban hasonlít gyalulásra.

Aztán eljön a pillanat, amikor magunk is elvárásokat fogalmazunk meg a családtagjainkkal, majd később a nevelőinkkel szemben.

Nem kell sokáig várni arra a pillanatra sem, amikor megfogalmazzuk az első elvárást magunkkal szemben. Ez általában a velünk szembeni elvárások valamelyikének végzetes magunkévá tétele. Vannak, akik nem is lépnek ezen túl, vannak, azonban akik egy idő után saját elvárásokat fogalmaznak meg. Némi őszinte vizsgálattal persze könnyedén kideríthető lenne, hogy ezek a saját elvárások is csak koppintások, valahonnan kölcsönzött ideálok többnyire, ám arra tökéletesen alkalmasak, hogy lerombolják éppen csak épülgető önállóságunkat.

Innentől az elvárástengerben élünk, az iskola, a munkahely, a párkapcsolat, a barátok, a sporttársak, a drukkerek, stb., mind-mind megpróbál kijelölni számunkra egy mezsgyét, melyen haladhatunk és egy célt, amit el kell, hogy érjünk. 

Minden kudarc egy elvárással kezdődik, persze minden siker is, ám ez általában ritkább. Minden elvárásnak, legyünk bármilyen szuperlények, nem tudunk megfelelni. Az igazi siker az, ha legalább választani tudunk, ha némely elvárásra azt tudjuk mondani, nem érdekel. Persze veszélyes víz ez, mert nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy a nem érdekel kategória ne tegyen elviselhetetlenné minket a környezetünk, vagy éppen a társadalom számára.

Békében élni önmagunkkal és a többiekkel, ez lehet az elvárások elvárása, ha ez sikerül, akkor az lehet egy valódi siker.

Győzni úgy, hogy nem harcoltunk, mert már a harc megkezdése előtt tudtuk, hogy nem kell.

Kunderával szólva a lét elviselhetetlenül könnyű tud lenni, annyira jó, hogy míg ki nem próbáltuk, el sem hisszük.

Minden héten hétfő estig le kell adnom egy írást, ez elvárás, amit sajátommá tettem. Általában könnyedén teljesítem, görcs nélkül, talán azért, mert tudom, ha egyszer nem sikerülne, sem történne semmi helyrehozhatatlan.

Belekortyolok a fehér teába, az íze remekül illik a tóparti környezethez. A halak a tóban látszólag gondtalanul úsznak összevissza, innen kintről ez idilli kép. Feljebb a lombok között egy pók vár, neki már elvárásai vannak, legyet szeretne a hálójába, lehetőleg jó nagyot.

Én most nem szeretnék semmit, illetve egyet, maradni itt, ameddig lehet. Ez jó elvárás, biztosan teljesül, maradok, amíg lehet. Ilyen egyszerű ez, elvárni jól kell, a többi megy magától.