Éghajlatunk egyik nagy áldása, hogy szépen következetesen gördülnek az évszakok sorban. Néha azért van apróbb döccenő ebben a gördülésben, de miként a többi, úgy a tavasz is eljön.

Talán már itt is van. Persze még nem lágy az idő, de már érezni valamit. A döglegyek is előkerültek, szerintem kicsit idő előtt és megtévedve, röpködnek körülöttem. Lehet, a tóban bekövetkezett tömeges halpusztulás hírére gyűltek össze kicsit megkésve. Sajnos a lakomát már eltüntettem, így az én fejem körül döngenek dühödten. Elhessentem őket, nekem most a tavasszal van dolgom, nem holmi eltévedt zümmögéssel.

Mert a tavasz mindennél fontosabb, ilyenkor egy hosszú és unalmas tél végén úgy érzi az ember, néhány dolgot újrakezdhet, más dolgokat befejezhet és akár új utakat is kereshet.

Gondolom, az ősidők embere is ilyen reményekkel nézett ki a készülődő tavaszra. 

Befejezni, folytatni, elkezdeni, legjobb, ha mindet együtt, egy időben csináljuk, hogy a dolgok párhuzamosan haladjanak. Ez az életünk. Az élet, amelyben jelen, szerény tudásunk szerint csak egyfelé lehet haladni. Márpedig, ha visszafordulni nem lehet, akkor újrakezdeni sem lehet valamit, csak megpróbálni egy hasonlót, de az időben már másutt lévőt. Ezért nem működnek általában az újévi fogadalmak, ezért nem lehet új életet kezdeni, legfeljebb a régit folytatni másként. 

Miként az egyik tavasz nem azonos a másikkal, csak nagyon hasonló, olyan időszak, amit mindannyian szeretünk.

Hiába az előrejelzések, nem lehetünk biztosak semmiben. Lehet, pár nap és fagy lesz, de az is lehet, hogy rövid ujjú ingben sétálunk. 

Rövidesen duzzadnak majd a rügyek a fákon, a természet megkezdi szokásos versenyfutását az idővel. Bizony, metszeni kell, de nem erőszakosan, hanem kedvesen, szeretőn kialakítani az erre az évre elképzelt lombokat. Mert ilyenkor, tavasszal az olló nem csonkít, hanem új irányt és ezzel új lehetőségeket ad. 

Ezt kell tegyük ilyenkor magunkkal is, miközben megkeressük az ágakon a megfelelő pontokat, eltávolítjuk azt, ami nem kell, hogy kinőhessen az, amit szeretnék. Ebben a kivételes és figyelemmel teli magányban felfedezhetjük szívünkben azt, amit már nem akarunk hordozni, ami hátráltat, és a lemetszett ágakkal együtt kitehetjük az árokpartjára, hadd vigye, akinek az a dolga.

Tavasz van, bár ez bizonyára plágium, de gyönyörű, lehetőség a megújulásra, az örömre, némi jóra, ebben a rossznak látszó világban. Igen, csak annak látszó, de valójában egy jó világban, mert, mivel csak ez van, ezért hinnünk kell benne, hogy lehet ez jó is, ha azt szeretnénk, és ha teszünk érte. 

Ha nem csapjuk le a szemtelen legyet, csak elhessentjük, már léptünk egyet a jó irányba.