A valóság mint lehetőség

“Ó, semmi sem képes valósággá érni, ami nem gyökerezik az emlékezetben, ó, semmit sem ragadhat meg az ember, ami nincs birtokában kezdettől fogva, ifjúsága arcaival beárnyékolva.”
Hermann Broch 

Még mindig a Vergilius halálát olvasom, nem tudom hányadszor, és nem tudom hányszor még. A szöveg minden olvasásra új rejtélyeket tár fel, és új rejtélyeket alkot. Ha nem lenne másik könyvem, ezzel is el lehetnék az idők végezetéig, sőt még azon is túl.

Tulajdonképpen nem tudom, hogy amit leírtam, az valóság-e, vagy csak egy makacs illúzió, gólyaláb emlékekből, mellyel átgázolhatok a mindennapok mocsarán az elmúlásig. 

 

Sokszor tapasztalhatjuk, hogy a valóság, mint olyan, nem létezik. Illetve mindenkinek másképp létezik. Mindenkinek saját történetei vannak ugyanarról a dologról, s bár ezek a történetek általában nagyon hasonlóak, mégsem pontosan megegyezők, és mindenkinek a magáé a leghitelesebb.

Lehet, ebből a jelenségből keletkezett a párhuzamos univerzumok elmélete, mert bizony, ezek a párhuzamos univerzumok, itt élnek egymás mellett, néha ugyan összeérnek egy-egy pillanatra, de aztán zavartalanul haladnak tovább egy nagyon hasonló végkifejlet felé.

Tehát a valóság, mint olyan, pont annyiféle, mint ahányan vagyunk, de akkor mit tehetünk, ha mégis szeretnénk megismerni az egyetemes valóságot, azt, amelyikbe nem zavarnak bele az emlékeink, az előítéleteink, a vágyaink? Mit tegyünk, ha szeretnénk megismerni a saját valóságunkon túli világot?

Ezek olyan kérdések, amelyekre nem válaszolhatok, méghozzá azért nem, mert a válasz csupán az én válaszom lenne, egy válasz a sok közül, de bizonyosan sokan éreznék úgy, hogy nem ez az igazi, nem ez a legjobb módszer a valóság megismerésére.

Ebből pedig nem következik más, mint hogy valóság, mint tökéletesen egyetlen változata a dolgoknak, nem létezik. Méghozzá azért nem létezik, mert igazán nem is akarjuk, hogy legyen. Azt a valóságot akarjuk, amit nagy nehezen megszereztünk magunknak, azt a valóságot akarjuk, ami csak a miénk, még akkor is, ha amúgy meglehetősen keserves valóságnak gondoljuk.

Vergilius a könyvben el akarta égetni fő művét, az Aeneist, pontosan azért, mert tudta, minden szándéka ellenére nem több mint saját interpretációja a valóságról, ez pedig nem elegendő.

Nem elegendő, mert a szépség csupán illúzió, a művek az öröklét igézetében, a halál árnyékában készülnek. Azt feltételezik, ami nem lehetséges, nem élnek tovább, mint a bennük feltáruló valóság érvényessége.

Nem tehetek mást, mint elfogadom, hogy az általam birtokolt valóságot legjobb szándékom ellenére sem adhatom át, mert csak töredékeiben egyezik meg másokéval.

Régóta tudom ezt, bár így ebben a formájában még nem írtam le. Amikor több mint harminc éve elbúcsúztam az olvasóktól, ezt írtam az előszóba:

“Többé nem szabad törekedni sem tökéletességre, sem érthetőségre, sem szabatosságra. A mások általi megérthetőség igényének feladásával kell araszolni egy új cél felé, mely nem lehet más, mint a gondolat teljes felszabadítása a kényszerpályák fogságából, elkülönítése a kultúrtörténeti múlttól.”

Ez még jóval a Vergilius halála, mint örök olvasmány előtt volt. Érdekes, hogy azóta sem tudok többet a valóságról, de szerencsére kevesebbet sem.

A valóság, mint olyan, nem létezik, ennyi tudás elég nekem.